Józanul a „Je suis Charlie” megnyilvánulásokról: sok képmutatás a médiában és főleg a politikai osztályban. Egyesek azt írták, hogy ez egyfajta „Ice Bucket Challenge” volt, de jó, hogy az emberek megmozdultak és hogy Franciaországban több tízmillió ember gyűlt össze a terrorizmus ellen tüntetni.

(adevarul.ro/romanicablues)
Ennek a tragikus eseménynek a sokkja egyesített és dacot váltott ki, emberi láncot hozott létre, mely megfogta a világot és mindnyájunk által megérzett óriási szellemi erőt teremtett.
Oscar Rickett jelen volt a tömegben, távol azoktól a politikai vezetőktől, akik személyes okokból vettek részt a tüntetésen és szabadságszeretetükről hadováltak, holott sohasem tanúsítottak ilyenfajta érzelmeket. A felvonuló emberek nem a médiában, vagy a politikában tetten érhető képmutatások miatt tették ezt, hanem a legtisztább értelemben vett szabadságért, egyenlőségért és testvériségért. Egyikük kezében egy tábla volt a következő felirattal: „menetelek, de tudatában vagyok a helyzet képmutató jellegének”.
Daniel Wickhman a Twitteren felsorolta, hogy kik azok a szabad sajtót védelmezők, akik felvonultak a párizsi szolidaritási tüntetésen:
- Abdullah király Jordániából, ahol tavaly 15 év kényszermunkára ítéltek egy palesztin újságírót.
- Davutoglu miniszterelnök Törökországból, ahol több újságírót zárnak börtönbe, mint bárhol máshol a világon.
- Netanjahu miniszterelnök Izraelből, melynek erői az utóbbi évben hét újságírót gyilkoltak meg Gázában.
- Sukri külügyminiszter Egyiptomból, mely csaknem 500 napig tartott őrizetben egy újságírót.
- Lavrov külügyminiszter Oroszországból, mely tavaly börtönbe csukatott egy újságírót „a kormány egyik tisztviselőjének megsértéséért”.
- Lamamra külügyminiszter Algériából, ahol Abdesszami Abdelhai újságírót 15 hónapig tartották őrizetben, bármiféle vád nélkül.
- Dzsoma miniszterelnök Tunéziából, ahol a „hadsereg rágalmazásáért” három évre börtönbe zártak egy bloggert, Jasszine Adzsant.
- A bulgáriai és a görögországi miniszterelnökök, akiknek korábban voltak újságírókkal szembeni erőszakos fellépéseik.
- Az AEÁ főügyésze, miközben a fergusoni rendőrség nemrég őrizetbe vette és bántalmazta a Washington Post újságíróit.
- A NATO főtitkára, akit még nem vontak felelősségre 16 szerb újságíró tudatos 1999-es bombázásáért és meggyilkolásáért.
Daniel listája további 10 példát tartalmaz olyan, a párizsi menetelésen részt vevő politikusokra, akik a szólásszabadságot korlátozva újságírókat üldöztek.
Miért tartom képmutatónak a sajtót?
Mert többet beszélt a merénylet áldozatairól, mint Ahmetről, a vallásával és kultúrájával ironizáló Charlie Hebdo védelmezése közben meghalt muzulmán rendőrről. Mert egyáltalán nem beszélt a Pesavar régióban december 15-én elkövetett merényletről, ahol legalább 132 gyermeket mészároltak le a tálibok pakisztáni iskolák elleni több mint ezer támadásának legvéresebbje során. James Foley és Steven Sotloff újságírókról, valamint a humanitárius támogatások területén dolgozó további három kollégájukról, akiket az Iszlám Állam dzsihádisták lefejeztek, majd az interneten közzétették a kivégzésüket. A youtube-on megjelent felvételek megrázóak. Vajon akkor miért nem mozdult meg az egész média, akkor miért nem fektettek ugyanannyi energiát műsorokba és cikkekbe?
Miközben továbbra is özönlöttek a cikkek és az elemzések a párizsi tragédiáról, egy nigériai városban, egy Boko Haram dzsihádista csoportosulás agymosásán átesett 10 éves kislány levegőbe röpítette magát a tömegben: 20 ember meghalt és sokan megsebesültek. Január 8-án, egy nappal a párizsi merénylet után, a Boko Haram megtámadta a nigériai Baga várost, egyesek elmondása szerint 2.000 civilt mészárolva le. A nigériai kormány január 12-én azt állította, hogy a merényletben csak 150 személy vesztette életét, hogy aztán az Amnesty International január 15-én közzétett műholdfelvételei azt mutassák, hogy sokkal nagyobb az áldozatok száma.
Ezek a dolgok miért nem hoznak létre ugyanolyan energiákat, mint a párizsi események? A médiában és a politikában tapasztalható közömbösség és képmutatás miatt azt kockáztatjuk, hogy az ilyenfajta események a világon bárhol megismétlődhessenek.
A terrorizmus globális gond és így kell azt kezelni. A kezeléséhez valóban ismerni kell a gyökereit és ezek megismeréséhez ugyanúgy kell azokat „népszerűsíteni”, mint a párizsi eseményeket. A Párizsban történteknek Szíriában vannak elágazásai. „Ezeket a gondokat” kell kezelni Nyugaton, de ott is, ahonnan azok származnak, akár az al-Kaidáról, a Boko Haramról, vagy az ISIL-ről beszélünk. Nem a globális média által kezdeményezett Kereszténység vs Iszlámizmus álvitáról van szó. Az ilyenfajta megközelítés csak további olajat önt a tűzre.
Ezért fontos a média és ezért számítanak a politikai vezetők, mert az ilyenfajta gondokat megelőző lépések tőlük érkezhetnek: a média a közbeszéden és vitákon és az ilyenfajta „esetek” „részletes” bemutatásán keresztül, a többiek pedig a terrorizmus visszaszorítását, vagy a bevándorlók társadalmi beillesztését célzó lépések révén.
De, sajnos, ez a tragikus franciaországi esemény felszínre hozta a tragédia feldolgozásának módját: a média biztosította magának a megfelelő nézettséget, a politikai vezetőknek pedig újabb alkalmuk volt Merkel&Co-hoz „törleszkedni”, mi pedig lecserélhettük a Facebookos profilképünket a „Je suis Charlie”-ra. A dolgok közben visszatérnek normális kerékvágásukba, mi pedig egy újabb tragédiára várunk, hogy kifejezhessük szolidaritásunkat és támogatásunkat a jövendőbeli áldozatok iránt.
Graţian Mihăilescu
adevarul.ro, 2015. január 16.,16:40
Ipocrizia născută din „Je suis Charlie”
Beszélgetés
Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.