//
most olvassa...
Élő múlt/Securitate, Cotroceni, Politika, Történelem, Vegyes, XX. század

Interjú az ICCMER igazgatójával: A legionáriusellenes törvény kommunistapárti – România liberă

romanialiberaRadu Preda professzor, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) igazgatója keményen bírálja az új legionáriusellenes törvényt (a fasiszta, rasszista, vagy idegengyűlölő jellegű szervezeteket és jelképeket, valamint a béke és emberiség elleni bűncselekményeket elkövető személyek kultuszát tiltó törvény).

(romanialibera.ro)

Az ő szemszögéből nézve a törvény állítólag „kommunistapárti”, mert a „cinizmus csúcsának” tartja, hogy „figyelmen kívül hagyja a kommunizmus szisztematikusan elkövetett és több millió román, magyar, német, zsidó, bolgár, vagy tatár életét hátrányosan érintő bűneit”. Preda professzor hozzáteszi még, hogy „ez a törvény nem szélsőségesek, «antidemokratikus antikommunisták», vagy «antiszemiták» hordáit hozta felszínre, hanem azt emelte ki – még ha közvetve is –, hogy létezik egy minimális történetírási konszenzus, ami Románia utóbbi évszázadi sérült múltját illeti”.

Miért zavarja a romániai kulturális elit számos képviselőjét a „legionáriusellenesnek” nevezett törvény?

Radu Preda: A kezdeményezők véleményével ellentétben, ez a törvény nem szélsőségesek, „antidemokratikus antikommunisták”, vagy „antiszemiták” hordáit hozta felszínre, hanem azt emelte ki – még ha közvetve is –, hogy létezik egy minimális történetírási konszenzus, ami Románia utóbbi évszázadi sérült múltját illeti. Márpedig közismert, hogy a román társadalom háromnegyed évszázadot töltött el – megszakítás nélkül – a diktatúra jegyében: II. Károly királyi diktatúrájától a proletáriátus diktatúrájáig, a legionárius, majd ezt követően Antonescu katonai diktatúráján keresztül. Mindent egybevetve, nem csodálkozhatunk, hogy sok kérdés, árnyas rész, tisztázatlan dolog halmozódott fel. Ezeket 1989 után érdemes lett volna pártatlan, kiegyensúlyozott, revánsra törő töltet és egyesek burkolt rehabilitálására, illetve mások diabolizálására irányuló szellemben megvitatni. Persze, ez nem egyszerű művelet. Íme, hogy az új törvény kezdeményezői által kialakított légkörben miért távolodunk a közelmúlt méltányos és tisztességes megközelítésének ideáljától. Vagy talán, végső esetben, arra kényszerülünk majd, hogy több lépést tegyünk meg, mint eddig. Remélem.

Voltaképpen mit tart hibásnak az új törvényben?

Mindenekelőtt az átláthatóság hiányát. Komoly viták nélkül ment át a bizottságokon és a plénumon. Nem kérdezték meg azokat az intézményeket, melyeknek a múlt tanulmányozása a törvényes szerepük. Másodsorban, de ez nem kevésbé súlyos, a törvény rendelkezései azt a benyomást keltik, hogy bevezetik a véleménybűnt. Már magam is szembesültem olyan kritikusokkal, akik nem tudják felfogni, hogy tisztségviselőként is jogod van saját véleménnyel rendelkezni. A törvény támogatói összességében olyan radikalizmust képviselnek, mely nem teszi lehetővé a vitát. Ami, el kell ismernünk, rendkívül súlyos dolog. Romániának nincs szüksége, éppen itt, ilyenfajta mentális polgárháborúra, ideológiai és érzelmi polarizálódásra. Mesterséges, boszorkánykonyhában kitalált konfliktusnak tűnik.

Önt mi zavarja ebben a fasiszta, rasszista, vagy idegengyűlölő jellegű szervezeteket és jelképeket, valamint a béke és emberiség elleni bűncselekményeket elkövető személyek kultuszát tiltó törvényben?

Nem érzékelem azt az erősödő áramlatot, vagy tendenciát, mely indokolttá tenné ezt az új törvényt. Létezett egy sürgősségi kormányrendelet, a büntetőtörvénykönyvben egyértelmű rendelkezések voltak a gyűlöletre és diszkriminációra, az idegengyűlöletre és antiszemitizmusra uszításról, és többek között emberi jogokra vonatkozó rendelkezések is a Románia által aláírt szerződésekben. Mindent egybevetve, nem állíthatjuk, hogy mindenki azt csinálhatna, amit akarna, hogy a román társadalom sodródna, vagy híján lenne a viszonyítási pontoknak. Ellenkezőleg. Néhány olyan alak kivételével, mint Vadim (Corneliu Vadim Tudor – E-RS), a Securitate-féle nacionalizmus emlékműve, vagy néhány elszórt, most nevetséges módon piedesztálra emelt és a „szélsőjobboldal” képviselőjének kinevezett hang kivételével, társadalmunk az utóbbi két és fél évtizedben folyamatosan bizonyította toleranciáját. Kolozsváron vagyok professzor: ott a multikulturális hagyomány valóság, nem metafora.

Négy teológiai egyetemünk (ortodox, görög-katolikus, római katolikus és református) és egy kiváló, már 1991 óta működő Dr. Moshe Carmilly Judaisztikai és Zsidó Történeti Intézetünk van. Ezen kívül az egyetememen román, német és magyar nyelven folyik oktatás. Egy olyan alak ellenére, mint Funar, aki képes az erőszakig szeretni a hazáját, Kolozsváron a románok és a magyarok nagyon jól együtt tudnak élni. A nagyszebeni helyzetről nem is beszélve, ahol a többségében román lakosság többször is egy szászt választott meg polgármesternek, hogy aztán néhány hónapja államfővé válasszák. Európai szemszögből nézve Klaus Johannis megválasztását a modellértékű tolerancia példájának tartják, mint ahogy a kisebbségekkel kapcsolatos törvényeinket és mintaként értékelik a térségben, egyes autonomista egzaltáltak (így! – E-RS) ismételt bírálatai dacára. Tehát újra megkérdezem, egyáltalán nem szónoki módon: kinek áll érdekében új konfliktust létrehozni? Mert közismert: nagyon könnyű szabadjára engedni a szélsőségesség démonjait és végtelenül nehezebb újra visszagyömöszölni őket azokba a lombikokba, melyekből kiszabadultak.

Az új törvénnyel szembeni ellenséges reakciók egy részére magyarázat lehet az, hogy a kommunizmus hiányzik a Románia történelmére kedvezőtlen hatást gyakorló szélsőségességi formák listájáról?

Nyilvánvaló, hogy az én szemszögömből nézve, ez az új törvény fő tervezési hibája. És a legkevésbé megmagyarázható. 25 év után most ítéltek el először egy olyan személyt, aki politikai börtön parancsnoka volt a kommunizmus idején, de nem törődnek azzal az ideológiával, mely az ő és a főnökei tevékenységének alapját képezte. Ezért ismétlem meg most is azt, hogy egy paradox törvénnyel szembesülünk: nem tudom, hogy milyen mértékben legionáriusellenes, de nyilvánvalóan kommunistapárti. A cinizmus csúcsa figyelmen kívül hagyni a kommunizmus szisztematikusan elkövetett és több millió román, magyar, német, zsidó, bolgár, vagy tatár életét hátrányosan érintő bűneit. Arra számítottam, hogy miután Băsescu elnök szigorúan politikailag, következmények nélkül elítélte a kommunizmust, sikerül majd előrelépni. Márpedig szó sincs erről.

Az igazságszolgáltatás kezére adott első pribék pere a végéhez közeledik, miután a Râmnicu Sărat-i börtön volt parancsnoka első fokon 20 év börtönt kapott. Miért büntetik meg ilyen későn a kommunista rezsim hóhérait?

Sok kortársunk gyötrődik ezen a kérdésen. Egyesek egyfajta színháznak látják az igazságszolgáltatás megkésett gesztusát. Eléggé figyelmeztető, vagy akár elegendő lehet egy nyolcvanéves ember elítélése? Azt hiszem, az igazságszolgáltatás nem korfüggő. Ez egy rendkívül fontos momentum, mely arról tanúskodik, hogy a jogállam mégiscsak képes igazságot tenni a kommunizmus bűneinek ügyében. A siker, ha használhatom ezt a szót, annál is inkább fontos, hogy negyedévszázadnyi kényszerű amnézia, etikai bizonytalanság, a tegnapi szekusok és a mai demokraták, a régi és az új közötti együttélés után kerül rá sor. A bukaresti bíróság döntését európai kontextusban is kell szemlélni: a környező országok többsége még ezt az utat sem tette meg. Tiranában, például, a Parlament csak néhány hónappal ezelőtt szavazta meg a volt politikai rendőrség irattárainak megnyitását. Bulgáriában hasonlóképpen nem haladt túl előre a múlttal szembesülés folyamata. A Pruton túli testvéreink komoly nehézségekbe ütköznek a mi modellünk követésében.

A horvátokat és a szerbeket, természetesen, a posztkommunista konfliktus áldozatai foglalkoztatják inkább, az azt megelőző időszak a jövőbeni tisztázásokra maradva. Persze, Lengyelország, Németország, Csehország, vagy a balti országok tettek nagyon konkrét lépeseket a kommunista szörnyűségek megismerése és törvényi besorolása felé, többek között bizonyos példás megemlékezési politikák kialakításával. Ennek ellenére Európában általában nem lépte túl a retorikai szintet a kommunizmus elítélése. Augusztus 23-án, a XX. századi totalitarizmusoknak áldozatául esettek emlékére kijelölt és nálunk teljesen észrevétlenül maradt napon Tallinnban találkoztak az EU-s igazságügy-miniszterek és éppen a kommunista ideológia bűneinek és a kommunista gyilkosoknak a bűnvádi elítélése volt a téma. Íme, miért, visszatérve az úgynevezett „legionáriusellenes”, de a vörös diktatúráról semmit sem mondó új törvényhez, az európai kontextusnak másfajta lépésekre kellene serkentenie bennünket, mint amilyenek éppen zajlanak. Röviden, egész Európának szüksége van egy olyan emlékezetkultúrára, melyben a Kelet és a Nyugat kölcsönösen jobban magukra ismerhetnének, mint eddig. A nemzeti emlékezeteknek megbékélésekre van szükségük, hogy kialakulhasson egy európai történelmi emlékezet.

Hogyan hozható be az az idő, amit Románia nem arra fordított, hogy megtalálja azokat, akik a kommunista rezsim emberei által parancsba adott – fizikai, vagy pszichikai bűnökért, vagy erőszakos tettekért felelősek?

Nagyon jó a kifejezni: behozni. Az út göröngyös és a fenntartások és a volt hatalmi rendszer más ellenállási formái által folyamatosan elszabotált volt. Aki azt képzelte hajdanán, hogy a PCR (Román Kommunista Párt – E-RS) el fog tűnni azzal, hogy levették a címerét a falakról, az nagyon tévedett. Több tízezer különféle felelősségekkel és ezekkel járó kiváltságokkal rendelkező, a hatalmi apparátusnak a központban, a periférián, vagy külföldön történő fenntartására kiképezett ember már 1989 decemberében spontán módon újra összefogott. Az egyik sokatmondó bizonyíték: az első úgynevezett posztkommunista kormány tagjainak több mint fele volt párttag volt, sőt, egyesek a Központi Bizottságnak is tagjai voltak. Tehát kész csoda, hogy viszonylag rövid idő alatt sikerült kialakítani a – javítható – jogi eszközöket, az inkriminálási, illetve bűnvádi feljelentési eszközöket, képesek vagyunk különleges nyomozásokat lefolytatni és így tovább.

Ön szerint, miért tart ennyit egy olyan per, mint Alexandru Vişinescué, amikor ilyen drága az idő?

Jogos a kérdés. Az időnek nemcsak a tettesekkel nem türelmes, hanem az áldozatokkal és az utódaikkal sem. Mit mondjak? Normális eljárást követtek, ugyanis a joggyakorlatunk még nincs felkészítve az ilyen rendkívül súlyos ügyekre és nem rendelkezik gyakorlattal. Ahogy azt máskor is mondtam, a román bíróságok még mindig nem rendelkeznek minden eszközzel, hogy kezelni tudjanak olyan bonyolult ügyeket, mint amilyenek az emberiség elleni bűncselekményekre vonatkozó vádak. E téren van mit tanulni a Hágai Nemzetközi Bíróságtól és más hasonló törvényszékektől.

A szenvedők emlékének rehabilitálásához elegendő elítélni ezeket az idős pribékeket? Az igazságszolgáltatásnak még kiket kellene kivizsgálnia az 1989 előtti tetteik miatt?

Nem elegendő, még ha szükséges is. Ahhoz, hogy ne maradjanak a totalitárius rendszer bűnbakjai, a pribékeket azoknak kellene követniük, akik a parancsokat kiadták, a politikai ítéleteket kimondó bíráknak és így tovább. Röviden, az egész apparátusnak. De azok kategóriájára helyezném a hangsúlyt, akik meghatározták a politikai irányvonalat, vagyis azokra, akik a Moszkva és Bukarest közötti összeköttetést biztosították, és azokra, akik később, a Ceauşescu-rezsimben nemzetiesítették a kommunizmust és nem kevesebb, de más jellegű bűnöket követtek el, mint a korábbi sztálinisták. A politikai felelősség vállalása, ahogy azt ma mondják, a proletárdiktatúrára is érvényes döntési folyamat. Bár Hitler az öngyilkosságával megúszta a bírósági felelősségre vonást, a politikai környezetéhez tartozókat elítélték. Ugyanígy, a Ceauşescu-házaspár kivégzését nem lehet egy olyan döntéshozókból álló összetett rendszer elégséges elítélésének tekinteni, akik – mint mondtam – részben a demokrácia első éveiben is hatalmon maradtak.

Azokat a pszichiátereket is fel kellene kutatni, akik visszaéltek a politikai megfontolásokból kórházba juttatottakkal?

Persze, azokat is ide sorolnám, akik a személyi kultusz fenntartásával iszonyatosan rosszat tettek Romániával és a románokkal, akik fenntartották az ideológiai délibábot, az ügyes propagandistákat, akik kényelmesen berendezkedtek a rendszerben, akik az értékesebbek kiiktatásával építettek karriert maguknak és így tovább. Jogosan kérdezheti, hogy kik maradtak volna tisztán egy ilyen ellenőrzés után. Nos, nem sokan, de az biztos, hogy a megmaradó kevesek, rögtön 1989 után, más pályára állíthatták volna Romániát.

A Kommunizmus Múzeumának létrehozásáról szóló vita során olyan vélemények is felmerültek, hogy relativizálni kellene az 1989 előtti életet, abban az értelemben, hogy nem csak a szörnyűségekről kellene beszélni. Lehet-e ezzel kapcsolatosan egy veszélyről beszélni, még akkor is, ha a múzeum egyelőre még csak terv marad?

Amikor átvettem az IICCMER vezetését, akkor megfogalmaztam a két fő célkitűzésemet: az intézmény depolitizálása és egy bukaresti Kommunizmus Múzeuma létrehozásának felgyorsítása. Használhatjuk ezt az általános megnevezést, ha nem a Kommunizmus Bűnei Múzeumot. Egy ilyen múzeum létrehozásának, szerencsére Johannis elnök által is kihangsúlyozott és pártok feletti támogatást élvező – ami jelentős előny – sürgősségét, véleményem szerint, egy kevésbé nyilvánvaló érv is alátámasztja, amire a beszélgetésünk elején utaltam. 2018-ban emlékezünk meg az (utólag megcsonkított) nemzeti egység első évszázadáról.

A nemzeti történetírás narratívája szemszögéből nézve, ennek a területi egység jegyében eltelt évszázadnak több mint a fele elkeseredett viták tárgya. Márpedig egy Kommunizmus Múzeuma létrehozása döntő lendületet adna a történetírási elemzésnek és többek között a korábbi korszakok elemzését és hasznosítását is megkönnyítené. Ami a relativizálási kísérleteket illeti, ezek egyáltalán nem jóindulatúak és még kevésbé naivak. Ellenkezőleg. Van egy friss példánk: valaki egy „emberi” filmet akar készíteni az ember, nő és idealista Ana Paukerről. Vagyis lehetővé szeretne tenni egy „nem-politikai”, közvetlen kapcsolatot egy harcos figurával, még akkor is, ha kommunista ideálokért harcolt. Egy ilyen film az alkotás- és szólásszabadság nevében akár el is készülhet, de azt mutatná meg, hogy mennyire törékeny a történelmi tudat. Ebből következik is annak a szükségessége, hogy nem szabad feladni a vitát és a kutatást.

Sabina Fati

romanialibera.ro, 2015. augusztus 24., 15:05

Interviu cu directorul ICCMER: Legea antilegionară este procomunistă

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Reklámok

Interakció

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt kedveli: