//
most olvassa...
Média, Pártok, Politika

Valószínűleg nem is létezik a Kék Bálna, de azért hatalmas problémák vannak vele – Transindex

Egy pszichológussal és egy filozófussal beszélgettünk a Kék Bálna “játékról”, és arról, ami mögötte van.

(transindex.ro)

Lassan két hete nem múlik el nap anélkül, hogy valamelyik (nem is periferiális) sajtóorgánum ne riogatna újabb és újabb ügyekkel: újabban már Székelyföldön és a Partiumban is Kék Bálnát kiáltanak. Aztán az esetek nagy részéről kiderül, hogy megalapozatlanok voltak a félelmek, nincs egy gonosz háttérszemély, aki arra akarná rávenni a fiatalokat, hogy öngyilkosok legyenek. Ráadásul a jelenség ennél jóval komplexebb, még ha egyre többen hajlanak is arra a verzióra, hogy a Kék Bálna játék valójában nem is létezik, veszélyek azért bőven leselkednek a kamaszokra a virtuális térben.

Mi is a Kék Bálna játék?

Állítólag több mint 130 orosz tinédzser halt meg abban a játékban, amelynek lényege, hogy a résztvevők a VKontakte, a legnépszerűbb orosz közösségi portálon található „halálos csoportokba” való belépéssel válhatnak játékossá, és ötven napig különböző feladatokat kell teljesíteniük.

A leírások szerint többnyire magányos, szerelemben csalódott, esetleg túlsúlyos fiataloktól saját életükről, bánatukról csikarnak ki információkat, illetve fényképeket, aztán az úgynevezett mentornak vagy kalauznak nevezett „játékvezető” különböző feladatokkal látja el őket: nem szabad beszélniük a családtagjaikkal, lopniuk kell egy boltból, majd fokozatosan arra is ráveszik a fiatalokat, hogy borotvával bálnát rajzoljanak valamely testrészükre. Ahogyan a napok telnek, úgy súlyosbodnak a feladatok, illetve a mentor már nem csupán manipulál, hanem fenyeget is, azt állítja, hogy bántani fogja az áldozat családját, vagy valakit, aki fontos neki, hiszen a belépéskor nagyon sok információt kell megosztani magadról.

A Kék Bálna elnevezésű virtuális csoportot négy évvel ezelőtt elindító, mindössze huszonegy éves Filipp Bugyejkint tavaly novemberben legalább tizenöt fiatal halálba kényszerítésének vádjával tartóztatták le az orosz hatóságok. Az internetes játékot egyébként azért nevezhették el a tengeri emlősről, mert a cetek nem ritkán csoportosan úsznak a partra, ahol elpusztulnak. Bugyejkin azonban azt állította, hogy az általa irányított f27 csoportok csupán azért tartalmaztak öngyilkosságról szóló anyagokat, mivel erre a témára nagyon fogékonyak a fiatalok, és hát végtére is a csoportok látogatottsága remek reklámpénzeket jelentett számára.

(transindex.ro)

Léteznek romániai esetek?

A romániai rendőrség március 18-án kezdett felvilágosító kampányba, amelynek szlogenje: „A virtuális barátságok halálosak lehetnek”. A hatóságok közlése szerint ugyanakkor a fiatalokra veszélyes online “kihívás” nem terjed Romániában, csak megelőzés céljával indították el a kampányt.

A hazai sajtó azonban nagyon hamar talált eseteket: a jászvásári Veronica Micle gimnázium öt, 12 és 13 éves diákját szállították kórházba, miután szünetben egy veszélyes “játékot” játszottak: visszatartották a lélegzetüket. Helyi források szerint a “kék bálna játékot” játszották, de ezt rendőrségi források nem erősítették meg. Később kiderült, szó sem volt Kék Bálnáról, a lélegzet-visszatartásos játék ugyan veszélyes, de korántsem egy ördögi mesterterv részeként, hanem inkább kíváncsiságból szokták a fiatalok gyakorolni.

Több más esetet is összefüggésbe hoztak a Kék Bálnával: egy temesvári lány is állítólag áldozat volt, de aztán kiderült, hogy csak a szüleit akarta rávenni, hogy egy jobb telefont vegyenek neki. Egy Brassó megyei lányt meg állítólag valami gyanús helyre akartak irányítani ismeretlenek, de sorolható lenne legalább fél tucat hasonló eset, amelyekről a média grandiózus címekkel tudósított, aztán többnyire kiderült, hogy alaptalanul. Az esetek kapcsán megszólalt Carmen Dan belügyminiszter is, aki aggodalmának adott hangot, miután egy 11 éves Dâmboviţa megyei kisfiú önkezével vetett véget életének, és nem hivatalos információk szerint részt vett a Kék Bálna játékban.

A legújabb fejlemény, hogy a szelfizés közben a balkonról kiesett nagyszebeni 15 éves lány esetében találtak az ügyészek arra utaló jeleket, hogy nem baleset történt, hanem öngyilkosságról van szó. Állításuk szerint a mobilján találtak olyan képeket, amelyek egyértelműen öngyilkosságra utaltak, és arra vonatkozó bizonyítékok is előkerültek, miszerint “letöltötte a telefonjára és játszotta” a Kék Bálna játékot. Állítólag egy egyelőre ismeretlen, románul kommunikáló egyéntől érkeztek az utasítások.

Mekkora a valós veszély?

A hatóságok még Oroszországban sem tudták megállapítani a valódi esetek számát, vagyis azt sem, tulajdonképpen hány áldozat köthető – ha egyáltalán köthető – a Kék Bálna játékhoz. A Snopes.com – álhírekkel és városi legendák cáfolatával foglalkozó honlap részletesen megvizsgálta a Kék Bálnáról szóló első anyagok állításait, és arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen egy esetben sem kapcsolhatók az öngyilkosságok közvetlenül ahhoz a Facebook-csoporthoz, amelynek ugyan tényleg több fiatal is a tagja volt. Ugyanerre a következtetésekre jutott a Radio Free Europe is, amelynek újságírója megkereste egy áldozat családját, és ők úgy tájékoztatták, hogy semmilyen internetes játékhoz sem volt köze a gyerek halálának. A Biztonságos Internetért szervezet bulgáriai szárnya is jelezte, hogy a Kék Bálna játék nem valós jelenség.

Ennek fényében felmerült a kérdés, vajon a Kék Bálnának nem ahhoz a jóval általánosabb jelenséghez van-e köze inkább, ami mostanság az álhírekkel kapcsolatban problematizálódik, illetve hogy hogyan használja ezeket a politikum (pl. Brexit, Trump-győzelem). És úgy tűnik, itt is van egy ilyen szál: amikor a Novaya Gazeta cikke megjelent a Kék Bálnáról, hamarosan az összes nagyobb orosz állami médiaszolgáltató felkapta az ügyet, tömegpánikot okozva az országban. Putyinnak jól jött a dolog, a fiatalokra jelentett veszélyt hangsúlyozva a parlament egy olyan törvénytervezetet készít elő, amely korlátozná az internethasználatot.

Veszélyek márpedig vannak

A legnagyobb magyar biztonságos internettel foglalkozó szervezet szerint a közösségi hálózatok azon zárt csoportjaiba, amelyek a tinédzserek világával foglalkoznak, könnyen beépülhetnek rossz szándékú felnőttek is, így ezek könnyen szolgálhatnak kiinduló pontként egy valódi zaklató folyamatnak, és megtörténhet a cyberbullying.

Az online játékok is képesek egy párhuzamos világba repíteni; fokozni a valóság elől menekülő útvonalat kereső tizenévesek elszigetelődését, rossz lelkiállapotát. Ezek a felületek is kedvelt terepei a rossz szándékú, csábító felnőtteknek. A neten történő zaklatás, megfélemlítés ráadásul sokszor veszélyesen sokáig titokban marad, a kamaszok különösen nehezen kérnek ebben a témában segítséget.

Ha egy kamasz az önsértéssel, önpusztító gyakorlatokkal, öngyilkossággal kapcsolatban keresgél az interneten, nagyon sok olyan tartalmat talál, amelyek nem valós megoldásokat, pszichológiai, gyermekvédelmi segítséget kínálnak, hanem ötletet adnak az önpusztításra, fokozzák a kilátástalanság érzését, és az öngyilkosságot nem mint egy visszafordíthatatlan tragédiát, hanem mint romantikus befejezést, feloldást jelenítik meg. Az ilyen oldalak (illetve a gyermekpornográfia) veszélyei miatt is az Európai Unió és számos civil szervezet működtet kampányt a biztonságos internetért. Ha valaki rosszindulatú oldalt, tevékenységet talál, azt jelentheti a hatóságoknak, vagy olyan szervezeteknek, amelyek ezekre szakosodtak, pl. a magyar nyelvű tartalmakat a biztonsagosinternet.hu oldalon érdemes jelenteni.

Kik vannak fokozottan veszélyben?

Az ilyen rosszindulatú törekvések elsősorban a kiskamaszokat célozzák meg, 12-13 éves gyereknek lenni egy olyan korszak amúgy is, ami talán a legsérülékenyebb periódus az életben. Keresztesi Polixéna kolozsvári iskolapszichológus lapunk megkeresésére beszélt arról, hogy ilyenkor nagyon könnyen befolyásolható egy gyerek, így lehetne akár reális alapja annak, hogy efféle játékokban vegyen részt.

„Kihangsúlyoznám, hogy azon kívül, hogy ez egy ilyen periódus, vannak gyerekek, akik veszélyeztetettebbek. Például egy ilyen szituáció, ha a gyerek erős önbizalomhiánnyal rendelkezik, nincs sikerélménye, rossz a szülő-gyerek kapcsolat, akár egyedül érzi magát, elszigetelődik, nem érzi azt, hogy a társai megértik. Egy ilyen játéknál, ahogyan sokszor más számítógépes, online játék esetében is, gyors reakciót kap, egy kattintásnyira van a barátság, kialakul a kapcsolat, és a gyereknek ezért még csak ki sem kell lépnie a házból” – mondja.

Véleménye szerint nagyon fontos a gyerek-szülő közötti bizalom, a kommunikáción alapuló kapcsolat fenntartása. A gyerek ebben a korban az alapbizalmat elsősorban a családból kapja meg, az összes szociális kapcsolathoz való készséget is innen sajátítja el, egy kiegyensúlyozott háttér kialakítja ezeket a bizalmi hálókat, ezáltal a befolyásolhatóság is csökken. A serdülőkornak van egy természetes befolyásolhatósága, de ez valamilyen szinten kontroll alatt tartható.

(transindex.ro)

A kolozsvári pszichológus szerint szülőként arra is figyelni kell, hogy ez a kapcsolat ne menjen át kontrollformává, ne a tiltások domináljanak, hanem inkább a kommunikáción alapuljon a kapcsolat.

„A szülőnek folyton beszélgetnie kell a gyerekkel, igyekezni megérteni a világát, együtt nézni a Facebook-oldalakat, szóval meg kell próbálni megismerni a gyerekét. Érdemes azokra a jelekre odafigyelni, amikor talán baj lehet a gyerekkel, ha például a viselkedése drasztikusan megváltozik, ha egy nyílt jellemű gyerekből hirtelen zárkózott lesz, túlzottan befelé fordul, megszünteti a kommunikációt, olyan tevékenységet kezd el, amit eddig nem csinált, és túlzott hevességgel, érdeklődéssel van efelé. Ezek lehetnek egyszerűen a serdülőkornak a maga hozadékai, de történhetnek valaminek a hatására is” – magyarázta Keresztesi.

Ha egy gyereket az idősebb korú társai folyamatosan zaklatnak, akkor egy ideig erről sem szokott otthon beszélni, nincs ez másként az internetes befolyásolás, zaklatás esetében sem. „A Kék Bálna játékról szóló hírek is azt mutatják, hogy egy viszony a zaklató és áldozat között inkább a személyes megszólításon, érzelmi manipuláción alapszik, az úgynevezett mentorok nagyon sok személyes információt megtudnak a gyerekről, ezekre rákérdeznek, és csak ezután csatlakozhatnak a csoporthoz, utána ezekkel az információkkal a gyerek zsarolhatóvá válik. A problémákra egy megoldást is javasolnak, azaz, hogy vessen véget az életének. Továbbá ott van mindeközben egy csoporthoz való tartozás érzése is, a gyerek nincs egyedül ebben a helyzetben. Az elején lehet, hogy a gyerek kihívásnak éli meg a játékot, de később zsákutcába kerül, és abból már nem tud könnyen kilépni.”

Véleménye szerint mivel a zaklatók nem személyesen vesznek részt a zaklatásban, nem ismerik az áldozatot, sosem találkoztak vele, így könnyebb kínozni őt, mintha nap mint nap szemtől szembe találkoznának vele. Az áldozatok dolgát is megnehezíti az internetes anonimitás, hiszen így könnyebb csapdába kerülni, egyenesen az otthoni szoba biztonságérzetéből.

A generációk közötti meg nem értés mindig is fennállt, talán ezen mélyíthet az is mostanság, hogy a két generáció technikai eszközhasználata jelentősen eltér. A pszichológus szerint a kulcs mégsem abban áll, hogy a szülő és gyerek nem ismeri egymás kütyüit, hanem, hogy egyáltalán megpróbálja-e megérteni ezeket. A szülők nagyon gyakran elzárkóznak ettől a megismeréstől, holott felelősek azért, ha nem értik a gyerekeik életmódját, pedig a beszélgetések által lenne erre lehetőségük. Legtöbbször az áll a problémák hátterében, hogy kevés a minőségi időtöltés a gyerekkel, és amikor erre lenne lehetőség, akkor is párhuzamos világban maradnak.

Mit rontott el a sajtó nagy része?

Ungvári-Zrínyi Imrét, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Filozófiai Tanszékének etikaprofesszorát, aki az újságírás szakon sajtóetikát is oktat, arról kérdeztük, hogy mennyiben teremtődhet meg a jelenség attól, ha a média álhírekkel, szenzációhajhászással mindenhová a Kék Bálna játékot vizionálja. Ungvárival a beszélgetést akkor kezdtük el, amikor még viszonylag kevés írás jelent meg arról, hogy a Kék Bálna-történetek mindent, csak nem a valóságot ábrázolják.

„Van egy aggodalmam arra nézve, hogyha valamiről kijelentjük, hogy létezik, egyszerre megadunk egy mintát is. A Kék Bálna lehet az a szimbólum, aminek jegyében valaki öngyilkos lehet, ha egyébként már amúgy is erre készül, vagy ezt fontolgatja, félő, hogy erősíteni tudja a rossz irányba való döntést” – véli a szakember.

Ungvári elmondása szerint ő maga is kutatott az anyagok után, és egy moldovai tévé adásai számára az elején hitelesnek és eligazítónak tűntek: olyan volt, mintha a játék Oroszországban konkrétan létezett volna, és azok az esetek, amiket Moldvában ehhez kapcsoltak, reálisak lettek volna, az itthoni esetek azonban már akkor sem voltak elég meggyőzőek.

„A jelenség struktúrája nagyon hasonlít a morális pánikra, ami egy etikai jelenség, ez tulajdonképpen itt ki is alakult. Ez azt jelenti, hogy valami olyasmit hallunk, ami a morális érzékeinket felháborítja, megmozgat minket, aktiválja az igazságérzetünket, de ugyanakkor pánikjelenséget is előidéz. Ebben az esetben például arra ösztökél, hogy fiataljainkat kell félteni, az egész generációt. Azonban itt mintha valóban lenne egy valós veszélyforrás: ez a játék a maga nemében nagyon koherens, körmönfont és manipulatív, úgyhogy ebben az esetben nem csupán a morális pánik áll fenn, hanem valóban van okunk a félelemre. Ha viszont ezt egy kicsit kiszínezi a média (olyanokat is olvastam, hogy feltételezik, hogy képzett pszichológusok állnak a dolog mögött), akkor baj lehet belőle. Viszont az mutatkozik meg bizonyos döntési helyzetben, hogy ha van egy labilis személy, akkor a másik félnek egyáltalán nem kell professzionálisnak lennie ahhoz, hogy befolyásolja. Valaki könnyen megtanulhatja azt, hogy hogyan befolyásolhat embereket.

Egy másik megfogalmazás szerint ez egy olyan játék, amely során a „mentor” kitalálja, hogyan manipulálhatja az áldozatát. A legfurcsább és legérdekesebb számomra, hogy körülbelül egy hónapja volt a biztonságos internet napja. Ez egy európai uniós kezdeményezés, számos internetes forrásra hívják fel benne a figyelmet, amelyek veszélyt jelenthetnek fiatalokra és felnőttekre ” – fejtette ki Ungvári.

„Ezeknek a kiszolgáltatott fiataloknak az az alternatíva, hogy valaki őket meghallgatja, vagy valamilyen rendkívülit tesznek, ez nem morális, hanem a kétségbeesett ember döntése. A fiatal könnyen azonosulhat az agresszorral, gondolhatja azt, hogy mindazok, akiknek meg kéne védeniük őt egy ilyen helyzettől, lám, nem képesek megvédeni, és lám, itt van valaki, akinek tényleges hatalma van fölötte, akár erővel, akár imponáló dolgokat mondva. Megtörténhet, hogy személyes érdekük rovására azonosulnak azokkal, akik az ő vesztüket fogják okozni. Elfogadják a felsőbbséget, azt, hogy híresek lehetnek, hogy megmutathatják másoknak, hogy ők is képesek valamire” – véli a filozófus.

A sajtónak hatalmas felelőssége van abban, hogyan kommunikálja az ilyen eseteket. A morális pánik előidézésére apelláló álhír nem új jelenség, hiszen szinte nincs olyan év, hogy valami hasonló ne fordulna elő. Hasonlóra volt példa 2011-ben a vodkatamponos riogatás, 2013-ban a random utcai kiütésekről beszámoló knockout-hisztéria, 2014-ben a trollok által a médiába fújt bikinihíd-ügy, 2015-ben a paracetamol-kihívás, 2016-ban az Amerikából kiindulva az egész nyugati világot behálózó bohóchisztéria vagy épp a melegek kollektív megbélyegzésére alkalmas szexrulett.

Ungvári-Zrínyi Imre szerint ilyenkor a médiában kétféle eset fordulhat elő. Az egyik az, hogy történik valami, és erről beszámolok hírben. Ebben az esetben vigyázni kell, hogy ne legyen nagyon részletező, hiszen minél jobban részletezem az információt, annál inkább ötleteket tudok adni. Egy hírmédiumnak alapvető érdeke, hogy sok érdekes, és az emberek számára figyelemfelkeltő anyagot adjon közre. A morális pániknak remek terepe például a televízió. Ha az illető szerkesztőben azonban működik egy alapvető morális érzék, akkor legfennebb annyit tesz, hogy ezt nem színezi, amit félig tud, azt nem állítja úgy be, hogy biztosan tudja.

Érvelése szerint a jelenségnek mindenképpen be kell kerülnie a hírekbe, csak éppen egy megfontolt formában: ennek egy figyelmeztetésnek kell lennie a szülők számára. Mindenképp jelezni kell azokat a helyeket, ahol bővebben tájékozódni lehet a témáról, valamint azokat a helyeket is, ahol jelenteni lehet az eseteket. „A súlyosabb változat az, ha a médiaversengés témájává válik a történet, én ilyennek tartom a iasi-i fiatalokról szóló beszámolót is, itt látszik, hogy a hír máris produkált egy jelenséget, ami korábban nem volt. Szerencsére a gyerekeknek semmi közük a Kék Bálna jelenséghez, még akkor sem, ha a gyerekek addig tartották vissza a lélegzetüket, míg elestek, és beverték a fejüket. Ez annak a hírnek az esete, amiből többet akarunk kihozni, mint amennyi benne van” – mondja a filozófus. Elmondása szerint a hazai médiában bőven volt példa kihágásokra, még a szerinte legmegbízhatóbban működő Adevărul napilap és Digi 24 tévécsatorna is egykönnyen Kék Bálnát kiáltott az első gyanús jelre. Többnyire alaptalanul.

Csak egy hoax volt az egész?

Ungvári-Zrínyi Imrével megpróbáltunk utánajárni a hírek hitelességének, mígnem mindketten találtunk olyan anyagokat, amelyek meggyőztek minket arról, hogy a Kék Bálna játék csupán egy ügyesen felépített, kitalált hoax, amit valószínűleg csak a kattintásszám növelésére hoztak létre. A problémát természetesen így sem szabad elbagatellizálni, hiszen már az internet előtti korszakban büntetési tétellé vált az öngyilkosságra való felbujtás, és az internet ezt a jelenséget könnyebbé teheti, felerősítheti.

A média működésének is megvan az a módja, hogy a riogató rémhírtartalmak gyorsabban és szélesebb tömegekhez jutnak el, a korrekciós információk pedig egy szűkebb réteghez. Számos kutatás igazolja, hogy a társadalom jelentős része álhírek alapján tájékozódik.

Ungvári-Zrínyi értékelése szerint ez egy komplex jelenség, egyrészt a rémhír terjedésével illetve szociálpszichológiájával kapcsolatos, másrészt a közösségi média működésével és a közösségi oldalakon terjedő híreknek a professzionális médiával szembeni kijátszásával van összefüggésben. Magának a rémhírnek van egy olyan helyzete, hogy nem felesleges, senkit nem érdeklő kérdésben fogalmazódik meg, hanem mindig úgy, hogy az emberek egy jelentős szegmense érintettnek érezze magát vele kapcsolatban. Ebben az érintettségben kell lennie valaminek, ami ellenséges hangulatot kelt. A Kék Bálnával rögtön megteremtődik ez, de ugyanakkor aktivizálódik az igazságérzetünk is.

A rémhírek megteremtői viszonylag jól választják ki, hogy legyen valamiféle egyetértés is az üggyel kapcsolatban, rendszerint valamelyik csoport felelősségét valamelyik irányba akarják terelni, és ez már politikai implikációt is létrehozhat. A rémhírek terjedése kapcsán ugyanakkor még az figyelhető meg szerinte, hogy súlyos aránytalanság van jelen a fenyegetettség mértéke és a fenyegető faktor között, nem tudunk könnyen eligazodni benne. Ugyanakkor egy csoporthoz való tartozás, és egy közös morális kódex meglétének bizonyosságát hozzák, akkor is, ha bebizonyosodik később, hogy nem éppen úgy volt a dolog, ahogy az megjelent.

Szabad-e korlátozni?

Ugyanakkor a filozófus kifejette, hogy a mainstream média kapcsán is van egy elmélet, amit James W. Carrey dolgozott ki: szerinte a tömegkommunikáció hatásába vetett hit folyamatos változásának, felerősödésének, majd gyengülésének történeti magyarázata van, amelynek alapja a külső társadalmi világ folyamatos átalakulása, a társadalmi kontextus változékonysága. Carrey John Dewey pragmatista filozófus és Walter Lippmann liberális gondolkodó vitája kapcsán elmondta, hogy Lippman azt állítja, hogy ahhoz, hogy a média be tudja látni a társadalmi feladatát, nagyon pontos információkat kell közölnie az emberekkel, ehhez komoly háttérmunka szükséges és társadalomtudósokkal való közös munka, és akkor mindenki megkapja azokat az információkat, aminek fényében felelősen dönthet. Lippmann szerint enélkül nem lehetséges demokráciában élni.

Dewey ennek éppen ellenkezőjét állítja, szerinte ez a modell az embereket tétlenségre kárhoztatná: nem azt kell tenni, hogy feltárjuk az igazságot, hogy aztán a médiafogyasztónak semmi munkája ne legyen ebben. Szerinte nem híreket kell közölni, hanem történeteket, amikkel azonosulhatnak, és csoportokba rendeződhetnek az emberek. Tulajdonképpen hasonló működéseket láthatunk mostanában a Brexit vagy a Trump-győzelem kapcsán, az alternatív tények világában. Mostanság azonban megjelent az állampolgárok által működtetett média, arra válaszul, hogy a professzionális média vagy nem jutott el mindenhová, vagy a tulajdonosok ide-oda tartozása miatt elhallgatott tényeket.

“Az embereknek kezdettől fogva volt bizonyos berzenkedésük azzal szemben, hogy ne mondják meg nekik mások, hogy mi kellene legyen az ő világnézetük. Ez talán visszavezethető a felvilágosodás és romantika közötti csatározásig, a racionalisták és érzelmekre apellálók közötti harcig. Amit mostanság látunk, azért nagyon ijesztő, mert olyan, mintha a felvilágosodás nem egy befejezett folyamat lenne, az emberek gyakran megkérdőjelezik az ész jogait, a szakértőséget, a tudományt, és csak várjuk, hogy akkor most mi következik, és vitáznak arról, hogy valóban posztszekuláris korban élünk-e. Mintha a régi viták, az előítéletek és a helyes ítéletek között újra körvonalazódnának” – értékelt a filozófus a jelenlegi helyzetet.

Véleménye szerint az emberek megszokták, hogy saját verziókat gyártanak a hírekre, és ez gyakran jobban érdekli a többieket, mint az eredeti hír. Olyan felmérések is vannak, hogy az olvasók jó része nem olvas híreket, csak kommenteket, vagy a cím alapján kommentel maga is. Az emberek, úgy néz ki, hogy sokkal kíváncsibbak egymás véleményére, mint a szakértőkére. A Facebook ugyan bevezette, hogy lehet jelenteni az álhíreket, és akkor jó esetben ezeket leveszi, de nagyon lassan működik ez a folyamatot, vagy gazdasági megfontolásból, mert érdeke a látogatottság, vagy kulturális nehézség miatt, vagy abból a bonyodalomból, hogy mégiscsak szólásszabadságot korlátozna ezzel.

„Felhívnám a figyelmet arra, hogy jogi értelemben például a szólásszabadságnak nem feltétele az igazságtartalom. Nem is lehet tudni, hogy valaki igazat mond-e, amíg ki nem mondta, nem kerül vitába másokkal. Már John Stuart Mill is azt mondta, hogy senkit sem szabad elhallgattatni, még akkor sem, ha a társadalom minden tagja mást gondol, mint az illető, mert megtörténhet, hogy neki van igaza, és a társadalom gondolkodik rosszul, ennek pedig minden esetben ki kell derülnie” – mondja a filozófus.

De akkor felvetődik a kérdés, hogy hogyan lehet fellépni ezen oldalakkal szemben, egyáltalán, amennyiben adottak lennének a feltételek ehhez, etikus volna-e lekapcsolni azokat az oldalakat, amelyek bizonyítottan álhíreket gyártanak?

Ungvári-Zrínyi úgy véli, ez mindig körülményfüggő kell legyen, amennyiben bizonyíték van arra, hogy ezeknek az álhíreknek súlyos következményei vannak, vagy lehetnek, akkor van etikai alapja bizonyos időre lekapcsolni az oldalakat. Ugyanakkor a demokrácia nem védhető antidemokratikus eszközökkel, inkább azokat a civil szervezeteket kell erősíteni, akik hatékonyak az internetes visszaélések elleni fellépésben, véli.

Forrás: http://www.transindex.ro

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Szerkesztési elveinkről bővebben itt talál tájékoztatást.

Advertisements

Interakció

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt kedveli: