//
most olvassa...
egyházak, Felvidék/Szlovákia, Kárpát-medence, Magyarokról, Politika

Jézust liberálisnak is mondhatnánk – ujszo.com

A mečiari amnesztiák eltörlése helyes lépés volt, és nem áll ellentétben a bűnbocsánattal – véli Görözdi Zsolt dunaszerdahelyi református lelkész, teológiatanár. Az egyház és a politika kapcsolatáról, s a húsvét jelentőségéről beszélgettünk.

(ujszo.com – Somogyi Tibor)

Az elmúlt napokban törölte el a parlament a mečiari amnesztiákat. Figyelte a folyamatot?

Bár az utóbbi hetekben egyáltalán nem figyeltem a politikát, természetesen tudom, miről van szó, és személy szerint helyesnek tartom az amnesztiák eltörlését. Azt gondolom, hogy a térségünk, társadalmunk tele van görcsökkel, amelyek részben abból erednek, hogy bizonyos politikai sorsfordulók idején olyan igazságtalanságok történtek, amelyekről később azt mondták, hogy már elévültek, nem kell velük foglalkozni. Az amnesztia eltörlése talán egy más utat mutat.

Ugyanakkor a keresztény tanítás a megbocsátást hirdeti. Ez nem érvényes a politikára is?

A keresztyénségben – ellentétben más világvallásokkal – valóban központi szerepe van a szeretetnek és a megbocsátásnak. Ám ezt sokan összekeverik azzal, hogy emiatt akár az igazságtalanságot, jogtalanságot is el kell tűrni, vissza kell húzódni, s fel kell adni mindenféle harcot. Ám a megbocsátás nem ezt jelenti. Az igazság az igazságtalansággal, a bűn a bűnbocsánattal áll párhuzamban, de az igazság és a bűnbocsánat nem egymást kizáró fogalmak. Másfelől kell megközelítenünk a kérdést. Isten úgy viszonyul az emberhez, hogy a bűnt gyűlöli, a bűnöst viszont szereti. Ha nekünk is ez a mércénk, akkor ez azt jelenti, hogy nem gyűlöletből gyakoroljuk az igazságszolgáltatást, hanem az igazságnak próbálunk érvényt szerezni, de úgy, hogy közben szeretjük is azt, akivel szemben gyakoroljuk.

Ennek kapcsán felmerül az egyház és a politika kapcsolata, amely mindenkor nagyon kényes kérdés. Ön szerint mennyire kellene beleszólniuk egymás dolgaiba?

Voltak időszakok, amikor az egyházat üldözték, és abszolút kisebbségben volt, ennek ellenére nagyon hitelesen tudta végezni a munkáját. Voltak olyan korszakok is, amikor a keresztyénség államvallás volt, s egyház és politikum nem csupán összeért, hanem maga a politika is jórészt egyházi irányítás alatt zajlott. Az egyes keresztyén felekezetek különbözőképpen viszonyulnak a politikumhoz. Ha a református egyházat nézzük, azt látjuk, hogy az egyház felelősséget érez a környezetéért, a társadalomért, annak javáért dolgozik, s a saját belső értékrendjét próbálja meg megélni a világban is. Ha ezt ellentétben érzi a környezetében zajló folyamatokkal, megpróbál küzdeni azért, hogy az értékrendje a világban is érvényes lehessen. Amikor a református egyházat itt, Közép-Európában nyugati mintára megalapították, nálunk még javában tartott a feudalizmus. Márpedig a protestáns egyházakat az induló kapitalista rendszerekből importálták hozzánk, s működési elveik alapjaikban véve demokratikusak voltak. A reformátusok úgy voltak jelen a feudális társadalmi rendben, hogy az egyházi életüket egy sokkal fejlettebb rendszer alapján élték. Ennek jelentős hatása volt a társadalom fejlődésére is. A protestáns egyházban élő közember, aki hitbeli értékrendje alapján jogosult, sőt, köteles volt felelősen gondolkodni, saját véleményt formálni, adott esetben jogosultnak érezte magát arra, hogy szembeszegüljön a világi vezetés álláspontjával, ha azt látta, hogy a társadalomban nem megfelelően folynak a dolgok. Nem véletlenül hozzák összefüggésbe a protestantizmust a szabadságharcainkkal. A reformátusok tehát mindig is úgy érezték, joguk van beleszólni a politikába, s ez, de még inkább a társadalom javáért folyó szolgálat máig jellemző egyházunkra.

Ám mondhatjuk, hogy már elértük a demokratikus társadalmat, hiszen az emberek maguk választják vezetőiket. Így is változatlanul látja az egyház szerepét?

Igen. Egyrészt azért, mert nem gondolom, hogy elértük volna az optimális állapotot, valószínűleg nem is fogjuk soha. Az egyháznak és a keresztyéneknek az értékrendje azonban nem ebből a világból való, hanem Istentől származik. Mi ennek az értékrendnek próbálunk érvényt szerezni (elsősorban persze a gyülekezeteken belül), márpedig a politikai döntések, illetve a világ folyása sokszor ellentmondanak ennek. Ezért törvényszerű, hogy továbbra is lesznek olyan pontok, amikben az egyház és a politika nézete, döntései különböznek egymástól. S indokolt esetekben az egyháznak szerintem továbbra is fel kell emelnie a hangját.

Azt mondta, a kereszténység szabályrendszere nem ebből a világból való. Nem ellentmondás az, hogy az ember, aki ebben a világban él, s emberi motívumai mozgatják, egy isteni szabályrendszer alapján éljen? Lehetséges ez egyáltalán?

Az ember voltunk nagyon is meghatároz mindannyiunkat. Ugyanúgy az is nagy hatással van ránk, ami körülvesz minket. De nem ez az egyetlen valóság. Hitünk szerint az Isten világa, országa, akarata, kijelentései szintén valóság. A Bibliából megismerhető „tanrendszer” nem embertől származó, logikus következtetések, magasztos gondolatok gyűjteménye, hanem mennyei kijelentés, amely sokszor éppen a mi gondolkozásunknak, ösztöneinknek mond ellent. Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy ez a rendszer igaz, nekünk való, boldogságunkat és boldogulásunkat szolgálja, és az életünket egy isteni távlatba állítja. A világban élünk, de ami mozgat, megállít, meghatároz, az nem e világból való. Lehetséges-e ez alapján élni? Valamennyire bizonyára. Ha valamilyen művi módon osztályozni próbálnánk az embereket, hogy ki a jobb és az erkölcsösebb, nyilván nem az lenne az eredmény, hogy vannak a keresztyének, akik jók és a nem keresztyének, akik elbuknak. A dolog nem így áll. Az is fontos, persze, mennyire tudunk megfelelni ennek a mércének, de még inkább az, hogy ez az Isten által létrehozott rendszer áll-e a döntéseink horizontjában.

Itt azonban egy űr tátong. Egyrészt az isteni szabályok szerint próbálunk élni, másrészt ehhez nem kapunk Istentől megerősítést, Isten hallgat. Hogyan hidalható ez át?

Ismerünk olyan időszakokat, akár egy nép, egyén vagy család életében, amikor nincs isteni kinyilatkoztatás. Vagy mintha nem lenne. A Bibliából példa erre Jób vagy a választott nép egyes történelmi időszakai, de akár magát Jézust is említhetnénk, aki a legnagyobb szenvedései közepette, a keresztről szól az Atyához, s nem érkezik válasz. Úgy tűnik, mintha Isten ott sem lenne, de ez nem így van. Ha Isten nem válaszol, az nem azt jelenti, hogy nincs, sőt, még azt sem, hogy nincs válasz a részéről. Lehet, hogy a hallgatás maga a válasz. Valóban nagyon nagy emberi kín, ha valaki nem érzi Isten jelenlétét, ám ez az ő létezését még nem vonja kétségbe. Sokszor csak mi magunk nem érzékeljük a kijelentést. Mert az isteni kijelentésről inkább azt mondhatjuk el, hogy folyamatosan érkezik az életünkbe. Nem arról van szó, hogy Isten megteremtette a világot, majd kivonult belőle. A kijelentése nagyon is érezhető, szinte állandóan. Aki ezt megéli, saját példájával igazolhatja.

Ha Jézus földi működését nézzük, azt láthatjuk, hogy a maga korában ő egy valódi forradalmár volt, aki szembe ment az akkori „establishmenttel”. Mondhatnánk, hogy nagyon is liberális volt. Ezt hogy látja?

A tanításaihoz máig nem nőttünk fel. Némelyek megdöbbentőek, mások alig érthetőek, néhány igazságát csak érezzük, sejtjük, amellett, hogy gyönyörködünk bennük, ugyanakkor mindig szembesítve és érintve érezzük magunkat. Néhol liberálisnak is mondhatnánk, például abban az értelemben, hogy sok felesleges kötöttségtől, visszahúzó hagyománytól, felfogástól teszi szabaddá, de soha nem felelőtlenné a hallgatóját, máshol radikálisnak tűnik, például amikor a szív szándékainak a mélyén megfogant bűnt ugyanolyan véteknek tartja, mint az elkövetettet.

Ilyenkor, húsvétkor olyanok is elmennek templomba, akik egész évben nem. Ön hogy látja ezeket az ünnepi hívőket?

Semmiképp nem esnék abba a hibába, hogy számon kérjem a hívektől, miért csak húsvétkor jönnek. Mindenkinek őszintén örülünk, aki jön, keresi Istent és Benne önmagát. Ez egyfajta érdeklődést jelent, és valamilyen vágyat arra, hogy az ünnepet értelmesen ünnepelje. Mostanában inkább az a fájó, hogy a családok ilyenkor elutaznak, kirándulnak. Így a húsvétnak az ünnepi jellege sok esetben elvész. Igaz, hogy egy kiránduláson is meg lehet ülni az ünnepet, de nem ez a jellemző. Sajnos, karácsony mellett a húsvét egyre inkább háttérbe szorul, pedig a keresztyénségnek a feltámadás a legnagyobb ünnepe. Ez éppen arra lehetne alkalom, hogy az egzisztenciális kérdéseket, életünk, halálunk és az örökkévalóság kérdéseit átgondoljuk, és válaszokat kapjunk rájuk.

Hogyan fordítaná le húsvét üzenetét a mai ember nyelvére?

Ugyanaz ma is az üzenet, mint kétezer évvel ezelőtt. Húsvétot együtt kell látnunk nagypéntekkel. Nagypénteken Jézust keresztre feszítik. Jézus halála azonban nem egy egyszerű halál, nem egy görög sorstragédiában logikusan bekövetkező halál, nem is egy szociális harcos vereségét jelenti. Jézus már az utolsó vacsoráján elmondta, hogy ő értünk adatik halálra. Ez tehát egy váltsághalál. Egy áldozat, amelyben megfizet a bűneinkért, azért, hogy azok terhét, következményeit, a kárhozatot levegye rólunk, hogy üdvösséget adjon, az Istennel való közösséget. Amikor Jézus meghal, tudatosíthatjuk, hogy egyrészt a mi bűneinkért hal meg, életével fizetve meg az adósságunkat, hogy megbékítse az Atyát. Másrészt helyettünk hal meg, a mi büntetésünket véve így magára. Nekünk magunknak kellene meghalnunk a bűneinkért, de Jézus halála révén Isten ezt elengedi.

Mégis meghalunk…

Valóban, de ez nem a bűneink miatti büntetés, hanem az, amit az örökletes bűnben magunkkal hozunk. A földi életünk után pontot tevő halál átmenetel az örök életbe. Ellentmondásnak tűnhet, de ebben az ünnepben sok a látszólagos ellentmondás. Például nagypénteken, amikor Jézus meghal, úgy érezzük, Isten kivonult a világból, hiszen mintegy hagyta meghalni saját fiát. Ám amikor Isten távol van Krisztustól, közel van hozzánk, hiszen mindezt értünk teszi. Amikor úgy érezzük, hogy az emberi szeretetnek vége és a bűn tobzódik, hiszen Jézust keresztre lehet feszíteni, akkor éppen Istennek a szeretete lesz nyilvánvalóvá, aki szeretetből saját fiát adja oda – értünk. S ezután jön a feltámadás, amely azt jelenti, hogy Jézus legyőzte a halált. Ez gyakorlatilag egy új teremtést, egy merőben új rendszert jelent. Az emberi élet már nem ér véget a halállal – hiszen azt Krisztus legyőzte – csak a földi életünk. Fontos tudni, hogy Jézus feltámadása egy teljesen új valóság, s ez nem csupán őt érinti. Az ő győzelmében benne van a mi halálunk legyőzése is. Olyan ez, mint amikor egy háború folyik, s mi a győztes oldalon vagyunk. Akkor is részesülünk a győzelemben, ha nem vettünk részt a harcban. S itt kanyarodnék vissza a korábbi gondolatunkhoz: a keresztyén életérzés, életértelmezés nem e világból való: mi húsvétkor úgy láthatjuk az életünket, mint amely valóban az örökkévalóságba torkollik, abban teljesedik ki. Igaz, hogy az életünkben ott a halál, a fájó valóság, ám ugyanolyan valóság az örök élet, a feltámadás által. Ez a legnagyobb kérdéseinkre megadott isteni, boldogságot adó válasz.

Forrás: Jézust liberálisnak is mondhatnánk | ujszo.com

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Szerkesztési elveinkről bővebben itt talál tájékoztatást.

Advertisements

Interakció

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt kedveli: