//
most olvassa...
Délvidék/Horvátország-Szerbia-Szlovénia, Emberi jogok, EU, Európai Bizottság, Felvidék/Szlovákia, Kárpát-medence, Kárpát-medencei körkép, Kárpátalja/Ukrajna, Közösségi/kisebbségi jogok, Kormányzás, Magyar-román, Magyarokról, Politika, Régiók/autonómia

Visszaszököttek – maszol.ro

Nem régen egy rendkívül érdekes és főként tanulságos könyv került a kezembe. Címe Visszaszököttek. Szerzője Szále László és Bodrogi László.

(maszol.ro/mno.hu)

A téma a Németországba erőszakkal kitelepített svábok Magyarországra való illegális visszatéréseinek históriája. A visszaszökések. Ami a kívülálló számára önmagában is meghökkentő. Visszaszökni Németországból? Nyugatról? Képtelenség! Igaz ugyan, hogy 1946–47-ben Magyarország is jobbára romokban hevert, és Hitler utolsó csatlósa gyanánt éppoly megbélyegzett országnak számított, mint Németország maga. De még ha Németország a háborút mélyebben szenvedte is meg, mint Magyarország, akkor sem életszerű, hogy egy anyanyelvéhez és kultúrájához ragaszkodó kisebbségi nem örül annak, hogy alkalma kínálkozik egy többségi társadalomból ősei – még romjaiban is nagyhatalomnak számító – államába visszatérni. Mintegy „intézményesen.”

Számunkra, erdélyi magyarok számára mindez annál is különösebb, mivel a mi szászaink a múlt század 80-as, 90-es éveiben anélkül hagyták el Romániát, hogy – amikor már hivatalosan lehetségessé vált is – bárki visszatelepedett volna. (Egy-két kivétel persze itt is akadt.)

A visszaszököttek visszaemlékezéseiből aztán – ezek alkotják a kötet első Elmentek – visszatértek című szövegtömbjét – kiderül, hogy a fő ok (a kemény munkával megteremtett egzisztenciához való ragaszkodáson túlmenően) az oly sokszor lejáratott, s ezért manapság legtöbbször csak hamis pátosszal vagy pejoratív hangsúlyokkal emlegetett emberi érzés: a hazaszeretet. A „Hazádnak rendületlenül…”

Vallomások tucatjai bizonyítják, hogy a magyarországi svábok németként (német anyanyelvűként vagy német nemzetiségűként) is magyar állampolgároknak tekintették magukat. Az egyik vallomásból az is kiderül, hogy amikor a háború vége felé az SS-tiszt a 15 000 – Magyarországról német parancsra – besorozott SS-katonának feltette a kérdést, hogy kik jelentkeztek önként, alig néhányan emelték fel a kezüket. Amíg még választani lehetett, gyakorlatilag mindenki a magyar hadsereget választotta.

A magyarországi szülőföld és jelesül Szigetújfalu szeretete (hiszen a kötet egyfajta történeti falumonográfia is, sőt formailag elsősorban az) többet nyomott a latban minden nagynémet eszménynél. Magyarán: a magyarországi svábság (a kötetből az is kiderül, hogy Szigetújfalu nem volt valamiféle sajátos sziget a „sváb tengerben”) a szó legtisztább értelmében lojális volt a szülőföldjéhez és a magyar államhoz.

S ez az, ami miatt egy kisebbségi Bodrogi és Szále könyvét valódi izgalommal veheti kézbe. Mert a királyi Magyarország utódállamiban ez a fajta belülről fakadó lojalitás sajnos nem természetes érzület, sőt mind kevésbé az. Valami effélét egykor még megpróbáltak ránk erőltetni, s bár bennünk lett is volna rá hajlandóság, államaink újra és újra lehetetlenné tettek csaknem minden spontán érzelmi azonosulást. Ma már igényt sem tartanak lojalitásunkra, beérik – suba alatt az európai intézmények által is ösztönzött – kiszolgáltatottságunk tudatosításával.

Hogy a sváboknak miért nem ez volt az alapvető léttapasztalatuk, a vallomásokból meglehetős világossággal kibontakozik. A 250-300 éve Magyarországra telepített svábok ugyanis szinte már háborítatlanul őrizhették, sőt alakíthatták nyelvüket és kultúrájukat. Viszonylag zárt faluközösségekben éltek, de a többségi társadalomra is nyitottaknak kellett maradniuk, hiszen gazdaságilag szoros kapcsolatban álltak vele, s az állami adminisztrációba is szervesen illeszkedtek. A magyar politikai elitnek egy ideig még Trianon után sem igen fordult meg a fejében, hogy román, szlovák, szerb mintára magyarokat telepítsen közéjük, azazhogy nyelvi-kulturális közösségeiket fellazítsa.

A magukkal hozott tudást és szakértelmet a magyarral elegyítve szabadon gazdagodhattak, s keményen megdolgoztak érte, hogy – rövidesen a magyar környezetnél is színvonalasabb – életnívójukat folyamatosan fenntarthassák. Köztük nemigen akadtak szegényparasztok vagy kallódó mesteremberek. Irigység, ha volt is – mert a két népesség társadalmi helyzetének, s nagyrészt ebből fakadó munkamoráljának eltérései miatt hellyel-közzel lennie kellett – kulturált keretek közt maradt.

A magyar államhoz fűződő lojalitás a 30 éves háború szörnyűségeinek szívesen elhallgatott, de a közösségi tudatban továbbra is ott lappangó emléke, s a befogadó magyar állam kétségtelen nagyvonalúsága mély nyomokat hagyott a közösségi emlékezetben. (Igaz, a batyu emléke, mellyel Magyarországra megérkeztek, még a kitelepítések hónapjaiban is visszaköszön, bár akkor már csak a németellenes baloldali-konzervatív ellenszenv rekvizituma gyanánt.)

A kötetből egyértelműen kiderül, hogy az egész faluban nem akadhatott olyan sváb, akinek volksbundos nézetei vagy cselekedetei valamiféle kollektív bűnösség vádját „alapozhatták” volna meg. A Volksbund inkább egyfajta kulturális szövetségként működött. Igaz, Hitler beszédeit szertartásosan meghallgatták, de azok sem szédítették meg őket. Mint már említettem, amíg tehették, katonaként is a magyar hadsereget választották.

A magyarázat, amilyen egyszerű, a Trianon utáni történések fényében épp annyira valószínűtlen is. Akárcsak az erdélyi szászok, a magyarországi svábok is a maguk szokásai szerint, a saját anyanyelvükön, többé-kevésbé zárt közösségekben élhették a maguk – többségi társadalomba szervesen integrálódó – életét. A szó szoros értelmében vett párhuzamos társadalmak gyanánt. Az erdélyi szászok egészen Ceaușescu általi kiárusításukig őrizhették az etnikai összetartozás és a nyelvi-kulturális másság tudatát. Helyzetüket az is megkönnyítette némileg, hogy a magyar nacionalizmussal szemben már 1848-cal kezdődően az országrész eljövendő uraival, a románokkal váltak szolidárissá. Igaz, a II. világháború után ők is ugyanazt kapták jutalmul, amit mi, magyarok – már közvetlenül Trianon után is – büntetésül. Településeik elrománosítását, nyelvük és kultúrájuk visszaszorítását.

A Magyar Királyság egész történetére érvényes, s még a XVIII-XIX. században is hatékony integrációs minták állampolgári lojalitást teremtő erejét mi sem jellemezhetné jobban, mint hogy azt a svábság esetében még a magyar nacionalizmus megjelenése, a lex Apponyi és társai sem voltak képesek megsemmisíteni. Az erdélyi szászok és románok állampolgári lojalitásával ellentétben, melyet már az 1848-as forradalom angol–francia homogenizációs mintáinak átvételi szándéka, majd a brassói Cenk tetejére fölállított büszke Árpád-szobor is megingatott.

Hogy a német politikai elit a migránskérdést nem gondolta következetesen végig (sőt gyanúm szerint egyáltalán), arra számos jel utal. Hiszen az emberi jogok, az emberi méltóság, az egyéni szabadság alapvető elveinek mond ellent, hogy egy „befogadott” népességet az integrációnak keresztelt asszimiláció révén nyelvüktől, az önigazgatás elemi formáitól, s ez által szokásaiktól és értékrendjüktől igyekezzenek megfosztani. Arról a – diszkriminációmentesség elvének élesen ellentmondó, de szinte már nem is titkolt – célról nem is beszélve, hogy olcsó munkaerőként foglalkoztassák őket. Ez az eljárás még visszatetszőbb azoknak a valóságos menekülteknek az esetében, akiket csupán átmenetileg a háborús konfliktusok és az üldöztetés megszűnéséig, illetve a létfeltételek normalizálásáig – „pusztán emberiességi megfontolásokból” – fogadnának be. Legalábbis elvben.

Szále és Bodrogi könyve (mely párhuzamosan német fordításban is megjelent) azért lehetne fontos eseménye nem csak a magyar szellemi életnek, de (lehetőségeiben) a németnek is, mert a szó legnemesebb értelmében vett befogadásnak, s az ezzel járó úgynevezett belső önrendelkezésnek a mai, közösségellenes individualizmus nézőpontjából szinte már valószínűtlen hatékonyságára világíthat rá. A Vissszaszököttek (akár csak Tóth Ágnes és mások hasonló tárgyú írásai) azonban nem csak számunkra, határon túli kisebbségiek és többségiek számára kínálhat fontos tanulságokat, hanem – úgy vélem – egész Európa s főként az Unió vezető hatalma, Németország számára.

Németországnak és az Uniónak ugyanis el kell döntenie, mit is akar tulajdonképpen? Lojális, a német, svéd, dán, holland, francia állam szolgálatában álló, önmagukat a saját igényeik szerint szabadnak érző állampolgárokat, vagy önmagukat idegennek – mert szokásaikban, nyelvhasználatukban, értékpreferenciáikban korlátozottnak – érző bérrabszolgákat? Második esetben a tényleges lojalitás lehetősége kizárható, sőt a nyugati szabadságideológia előbb-utóbb egyfajta, ma még gyakorlatilag lehetetlennek tűnő, de távlatilag nagyon is valószínű ellenállás, sőt lázadás kockázatát is felidézheti.

A magyarországi svábok példája egyértelműen az első megoldást favorizálná. Csak némi bölcsesség kellene hozzá, hogy a tényleges és nem pusztán látszatbefogadás – a mai viszonyok közt szinte már valószínűtlen – lojalitásképző hatékonyságát államaink és végső fokon egész Európa felismerhesse.

Forrás: Bíró Béla: Visszaszököttek

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Szerkesztési elveinkről bővebben itt talál tájékoztatást.

Reklámok

Interakció

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt kedveli: