//
most olvassa...
Irodalom, Magyarokról, Művelődés, Politika, Régiók/autonómia

Székely történetek önjáró szereplőkkel – Székelyhon/Liget

Kéket kékért címmel jelent meg néhány hete Demeter Szilárd regénye a budapesti Irodalmi Jelen Könyveknél. Hogy mit művelnek a szereplők írás közben és ez az írás miként zajlik, mi lehet az összefüggés a székelyek és az ógörögök között, és hogy létezik-e a lólábú asszony, arról a könyv kapcsán beszélgettünk a szerzővel.

Demeter Szilárd nagyon jól szórakozik írás közben. Az, hogy még el is olvassák, már csak hab a tortán (szekelyhon.ro/Bach Máté)

– A Kéket kékért gerincét a 2001-ben megjelent Tempetőfi naplója című novelláskötetben található írások adják. Mikor döntötte el, milyen indíttatásra, hogy ezeket egy egységes történetté gyúrja össze?

– A negyvenedik születésnapom közeledtén (még mindig borzasztó kimondani ezt a számot, innen kezdve úgy érzi az ember, hogy minden nap ajándék) azon gondolkodtam, mivel tudnám meglepni a szeretteimet. Akkor jutott eszembe a „nem létező könyv”, vagyis hogy összerendezem egy kötetbe eddig megjelent irodalmi munkáimat. És hát nagyon hülyén nézett ki két kisregény mellett egy rakás novella. Elkezdtem úgy olvasni őket, mintha egy nagyobb egész kis részegységei lennének. Ez nem volt nehéz, mert novelláimat a gyermekkori élményanyagom alapján írtam, Székelyföld eleve olyan hely, ami megköveteli a novellát (vagy a balladát, de verset nem tudok írni). A történetek elég hamar összerendeződtek egy kronologikus láncolatba. Onnan kezdve csak ki kell tölteni a hézagokat – hittem én naivan.

A szereplők ezt másként gondolták, elkezdtek élni, önjáró módon átírták a történeteket, alig bírtam velük. A végeredmény egy teljesen más regény lett, mint amit eredetileg elképzeltem.

Ez nem baj, így működik ez a folyamat. Az alkotás egyfajta teremtés, mondják. Véges, tehát elfuserált teremtőkként megpöccintjük a mozgatottjainkat, oszt’ csodálkozunk, hogy nem arra mennek, amerre mi terveztük, saját akaratuk lesz, mi meg futunk utánuk, és próbáljuk az adott világ keretei között tartani őket. Így született meg a Kéket kékért első verziója röpke három hét alatt, digitális nyomdában ki is nyomtattattam a hivatalosan nem létező „összes művet”, jó kis születésnapi ajándék lett belőle. A visszajelzések alapján – mert azért olyanok is akadtak, akik elolvasták – úgy tűnt, nem volt elvetélt ötlet, ezért pár hónapra rá ismét elővettem az „új” kéziratot, hogy javítgassam itt-ott. És már megint elkezdtek mozogni a szereplők, így elég jelentős mértékben átdolgoztam. Picit lassítottam a tempón, az érthetetlenebb részeket kifejtősebbre vettem, árnyaltam, amit kellett, volt, hogy Platónt követelt az egyik szereplő Parmenidész helyett, rémes egy figura. Aztán jött a szerkesztő, Nagy Koppány Zsolt barátom, és a maga finom és udvarias módján tudtomra adta, hogy baromi hosszú mondatokat írok, nincs az az olvasó, aki egy levegővel el tudná olvasni, ezért átszerkesztettük ezt is. Az egyik legrettegettebb kritikusom, a húgom, Demeter Zsuzsa (aki szakmája szerint is kritikus) átjavította a kéziratot, okos megjegyzéseket tett, mertem volna nem elfogadni! Így a végeredmény egy letisztultabb, és, remélem, olvashatóbb szöveg lett.

– Egyszemjankó, egy kisfiú a főszereplő, aki köré felvonultatja a többi szereplőt, történetet – gondosan ügyelve arra, hogy minden szálat elvarrjon. Egyfajta fejlődéstörténet is. A Hargita lábánál játszódik, akár felismerhetők is a helyszínek, mégis egy külön világot teremt. Fikció és valóság felesel egymással, hétköznapi emberekből farag egyfajta mitikus lényeket.

– Az alapszereplők már adottak voltak: a gyermeke anyjának halálába belebolondult doki, aki felviszi kisfiát a hegyre, és ott a nagy magányukban ógörög szövegekkel tömi a fejét, majd a város, illetve a bányatelep lakói, akikkel találkozik ez a kisfiú, miután az apja meghal, és a milicisták visszahozzák a „civilizációba”. Már ha Ceaușescu diktatúráját és annak végnapjait annak lehet tekinteni. Ez egy arctalan massza, a felismerhető karaktereket a regényvilág teremtette magából. A tényleges valósághoz vajmi kevés közük van, bár egy-egy jobban hangzó csúfnevet a gyermekkoromból átemeltem. Ami a mitikusságot illeti: amikor az egyetemen a filozófiai stúdiumaim elején az ógörögöket tanulmányoztuk, akkor a preszókratikus tanköltemények olvasásakor valamiért mindig a székelyföldi életegész jutott eszembe. Nincs okszerű vagy analogikus összefüggés, ez csak egy érzés volt, székelyként ismerősnek tűnt az a világ. Ezért is kezdtem el még az eredeti, magnovellában, az Egérfelügyelőben játszani azzal, hogy preszókratikus szövegeket emelek be egy székelyföldi történetbe, és nekem legalábbis működőképesnek tűnt. Különösen nyers, darabos világ kezdett így kialakulni, valami a nyugati fogalmi gondolkodás kialakulása előttről.

A regénybe már fűszerként belekevertem az ószövetségi „szemet szemért, fogat fogért, kéket kékért” elvet is, és még beloptam a gyermekkorom egy-egy élő babonáját, legendáját.

Például adta magát a lólábú asszony, mert attól nagyon féltünk, néha kilométereket kerültünk borvízért menet, mert úgy hallotta valaki, hogy a kórháznál látták. Az életben nem találkoztam a lólábú asszonnyal. Ettől még létező személynek tűnt.

Szemet szemért, fogat fogért, kéket kékért. A regényben fűszerként van belekeverve az ószövetségi elv (szekelyhon.ro/Mohácsi László Árpád)

– Olyan a regény, mintha egy lendülettel lett volna megírva. Milyen munkamódszerrel dolgozik? Van egy napi penzum, egy szigorú napi program?

– Leginkább fejben írok. Teszem-veszem magamban a témát, gondolkodom rajta, egyfajta belső alternatív valóságként él az agyam egyik zugában. Majd egyszer nekifog megírni magát. Érdekes módon

legtöbbször a reggeli fürdés/zuhanyzás közben kezd kattogni bennem az első mondat.

Ha az megvan, és szerencsés esetben van egy kis időm, hogy írjak is, akkor lendületből begépelem az első pár oldalt. Onnan kezdve bármikor tudom folytatni, vagyis folytatja magát a saját törvényei szerint, én meg lopott időkben, hajnalonta vagy hétvégén zongorázom be a szavakat. Írni számomra eksztatikus állapot, teljesen kikapcsol. Tulajdonképpen nem is én írok, hanem az anyanyelv. Ilyenkor tudomást sem veszek a világról. Hasonló érzés, mint a zenélés, csak itt nem egy nagyobb összhangba illeszkedek, nem kell figyelnem a zenésztársaimra, hanem teljesen feloldódom az írásban.

Nagyon jól szórakozom, be kell vallanom, talán ezért sem érdekelt soha például a megjelenés helye, a honorárium vagy a példányszám kérdése. Nekem elég öröm, ha megírhatok valamit. Az, hogy még el is olvassák, már csak hab a tortán.

– Azt tartják, hogy jó, ha van egy „külső szem”, aki az alkotás folyamatában vagy a mű elkészültekor véleményez, utat mutat, lehetőségeket ajánl. Önnél van ilyen külső szem?

– Az alkotás folyamatában nincs ilyen. Meg se tudnék állni, hogy meghallgassam a tanácsait, nem is érteném, hogy mit keres egy idegen a mi (a mű meg én) privát világunkban. Miután elkészült valami, akkor persze jól fognak az észrevételek. Kevés embernek mutatom meg a szövegeimet, leginkább a húgomban bízom, nem udvariaskodik, őszinte. Ha az egyébként filozófus bátyám, Demeter M. Attila valamire rábólint, akkor arról tudom, hogy jó, ő sem diplomáciázik. És nagyon ritkán bólint. Néhány író és költő barátomnak is megmutatom olykor a szövegeimet, de a véleményeiket azért kételkedéssel fogadom: ha valamire azt mondják, hogy jó, na, akkor kezdek el gyanakodni.

– Külön érdekessége a kötetnek a függelék, ahol tulajdonképpen a címszavak alatt egy-egy novellát olvashatunk.

– Ezt két emberen verje le a tisztelt olvasó: Orbán János Dénes és Nagy Koppány Zsolt a felelősek a törzsszöveghez függelékként hozzácsapott Végszótárért. Ők voltak azok, akik beazonosították azokat a jövevényszavakat, amelyek Székelyföldön mindennaposak, használjuk ezeket (mint például a ’szekus’, ’popor’, ’buletin’, vagy éppen a ’bogyán’), de a magyar nyelvterület más részein nem biztos, hogy értik is, hiába „magyarítom”. Javaslatukra többször nekiugrottam, hogy írjak fogalommagyarázatokat, de rájöttem, hogy majdhogynem lehetetlen. Ezért arra jutottam, hogy igazából történeteken keresztül lehet megvilágítani ezen szavak jelentését. És hát ilyen mikrotörténetet rengeteget megírtam tárcában, publicisztikában, blogon vagy a Facebookon. Talán ezért is tartom magam csapnivaló filozófusnak, hiába van róla diplomám meg másfél évtizedes szakmai múltam. Úgy látszik, hogy nekem nem érvényes gondolataim, hanem elmesélhető történeteim vannak a világról.

Közelebb hozzuk az irodalmat

Új sorozatot indítunk lapcsoportunknál: frissen megjelent köteteket és azok szerzőit ismerhetik meg az olvasók. Kortárs magyar – főként erdélyi – szerzők legújabb és korábbi műveit mutatjuk be, interjúkat közlünk az alkotókkal. De nem csak felvillantjuk az alkotás műhelytitkait, a novellák, versek, naplók, regények világát, kézzelfoghatóvá is tesszük ezeket a könyveket: író-olvasó találkozókat, beszélgetéseket, könyvbemutatókat szervezünk. Ugyanakkor ezek a kötetek webáruházunkból is megrendelhetőek, szerkesztőségeinkben, újságosbódéinkban is megvásárolhatóak lesznek. Tesszük mindezt a kortárs magyar irodalom népszerűsítéséért, és azért, mert olvasni jó!

Forrás: Székely történetek önjáró szereplőkkel

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Szerkesztési elveinkről bővebben itt talál tájékoztatást.

Advertisements

Interakció

Hozzászólások letiltva.

%d blogger ezt kedveli: