//
most olvassa...
Közösségi/kisebbségi jogok, Kormányzás, Magyar szervezetek, Magyar-román, Magyarokról, Parlament, Pártok, Politika, Régiók/autonómia, Romániai Magyar Demokrata Szövetség - RMDSZ

Meddig ér a takaró? – e-nepujsag.ro

Persze, így is lehet mondani: „Nem időszerű az RMDSZ kormányra lépése” – olvasom a szalaghírben Porcsalmi Bálint ügyvezető elnöktől. A javíthatatlan naivak hajlamosak ezt mindjárt úgy értelmezni, hogy érdekvédőink nem kívánnak élni a lehetőséggel. Ezzel szemben az alig tájékozottaktól felfele mindenki tudja, hogy a kutya sem ajánlotta a kormányra lépést.

Amúgy természetesen minden rendben lévőnek látszik. A minapi nacionalista dühkitörés elcsitult, újra hallani illetékesnek látszó irányokból egyetértő, megértő, akár biztatásnak is gondolható bólogatásokról, amivel alkalmasnak tűnő pillanatig jól meg lehet lenni. Ezekkel azonban, ha megalapozottak is, óvatosan bánnék, hiszen kritikusnak mondható esztendő áll előttünk. Nagy a készülődés, érthető, hogy a Nagy Centenáriumot emlékezetessé kívánják tenni. Aligha azzal, hogy kedvezmények sorával kívánnának nekünk „kedveskedni”. Ez is lehet egyik magyarázata az RMDSZ taktikai hibájára elszabadult magyarellenes „replikának”. Ugyanakkor megkísérelhetik a centenáriumot az RMDSZ „integrálásával” megkoronázni. Azaz, kormányra léptetéssel megkötni kezét-lábát, elvárni, hogy ne a maga módján, a magyarság érdekeivel összhangban emlékezzen, például a „Gyulafehérvári kiáltványra” s az azóta történtekre, hanem, mondjuk, szelíd partneri beletörődéssel.

Öreg hiba lenne ebbe a csapdába besétálni, akármivel is legyen az út „kikövezve”. Van és lesz amire visszatekinteni, hiszen napjaink is bőven kínálják a kisebbségi jogok terén érvényesített stratégia (áltatás-altatás-kijátszás), és a „végrehajtási” taktikák egész példatárát. Az összegezés megmaradásunk érdekében amúgy is indokolt, sőt, szükségszerű. Tudnunk kell, hol tartunk. A velünk szemben alkalmazott „húzd meg–ereszd meg” politika szerintem nem folytatható. Abból csak vesztesen lehet kikerülni, majd újra megkísérelni visszakapaszkodni oda, ahol kissé nagyobb a mozgástér, mint a „nem hátrálunk meg” falhoz szorított állapotában.

Pillanatnyilag ez szinte lehetetlennek látszik, hiszen az önvizsgálatra való készségnek a leghalványabb jelei sem fedezhetők fel. Elképesztő, de a mostani helyzet fő jellemzője, hogy egyetlen politikus sincs a szervezet felső régióiban, aki a kormányváltás bonyodalmai során elkövetett hibákat nyilvánosan legalább szóba merné hozni. Akár „eseti” önkritika formájában… Az egység azonban töretlen! Töretlen? A kérdőjel eszembe juttatja az „egységben az erő” helyett mostanság fel-feltűnő felismerést: „Egységben az erőszak, kétségben az erő”. Amitől már csak félgondolatnyira ha van Descartes intelemnek is beillő, örökbecsű mondása: „Kételkedem, tehát gondolkodom…”.

Bizonyos tekintetben az elmarasztalás mellett a megértés is kijár. Ezzel azonban szűkkeblűen bánik a szavazótábor. A fokozott elvárásaival kikényszerített makacs bizonyítási kényszer szüli olykor a hibás döntéseket, a tényleges lehetőségektől való elrugaszkodást. Ennek egyetlen ellenszere a politikai bölcsesség lehetne, amit azonban a szervezeten belüli szabad véleménynyilvánítás nélkül lehetetlen „előállítani”.

A megértés természetesen nem felmentés. Vannak, akik néznek, de nem látnak. Hitem szerint ezt a dioptriadeficitet kellene mindenekelőtt rendbe tenni. Indokolhatja ezt, hogy 2018 a jogok tekintetében szűk esztendőnek ígérkezik, a szükségesnél rövidebbre szabhatják a takarót. Engedményekre várni hiú ábránd. Nem tudható, hogy fest majd a román centenáriumi mérleg, de az „Aici nu se trece” merev beidegződéseit aligha váltja fel hirtelejében az eddig sosem volt kölcsönös bizalom megalapozásának őszinte szándéka. Ehelyett a nemzetállami eszme bűvölete táplálja folyamatosan a látszatteremtéssel álcázott asszimiláció mindegyre újjáéledő reflexeit a jogos igényeink ellehetetlenítésében.

Áltatásunk friss példája az anyanyelvhasználattal kapcsolatos „vívmány” az egészségügyben és szociális intézményekben. Ezzel nem az alkalmazhatatlansága a fő baj, hanem például az, hogy 5 ezer főnél húzza meg az érvényesség alsó határát. Tehát, kissé nyersen szólva, ahol ennél kevesebb magyar él, választhatnak: (1) dögöljenek meg, ha nem tudják megértetni magukat az orvosokkal; (2) fogadjanak saját költségen tolmácsot… Az már csak „járulékos”, de mégsem mellékes következmény, hogy az új szabályozás felmenti az orvosokat a hippokratészi eskü betartása alól, miszerint feltételek nélkül kötelességük segíteni a rászorulókon! Ám mit ér az erkölcsi lényegétől álságos módon megfosztott orvoslás? Egyébként a szóban forgó, alkotmánybírósági döntéssel is „megerősített” (!) „jog” volt Dragnea „ajándéka” az RMDSZ májusban tartott kongresszusára, mert egyébről amúgy sem lett volna amiről beszámoljanak…

A látszatok sok-sok példáját emlegethetnénk fel, de beérem ennyivel, mert fontosabb belegondolni, hogy milyen módon lehetne részünkről ellehetetleníteni kijátszásunknak ezt az immár rutinos gyakorlatát. Az áltatások mellett az altatásunk bevett eszköze a magyar nemzetiségűek kinevezése a legkülönbözőbb intézményekbe. Első pillantásra minden rendben lévőnek látszik, hiszen bizonyítja, hogy csak vagyunk VALAKIK, s meg is becsülnek. Egy apró mozzanat azonban hiányzik a „képletből”: nem találom ugyanis azt a kitételt, hogy a kinevezettek nem kerülhetők sem meg, sem ki olyan helyzetekben, amikor az adott intézményekben kisebbségekkel kapcsolatos kérdések merülnek fel. Amíg egy ilyen feltétel hiányzik, addig miniszterek, prefektusok, tanfelügyelőségek vezetői semmibe vehetik a magyar kinevezetteket, holott… S a joggyakorlás tényleges lehetősége helyett a hatalmi gesztus egyszerű állásközvetítéssé válik! Hallottunk arról, hogy iskolaügyekben késedelem nélkül megnyilatkozzon nálunk a főtanfelügyelő-helyettes? Az utcanévtáblákról rendelkező kormánymegbízotti önkényeskedés során pedig a magyar alprefektus? Így a szóban forgók élvezhetik az elért hivatali beosztással járó előnyöket minden kötelezettség nélkül. Ennek a különös, de elterjedt „felelőtlenségnek” egyetlen ellenszere van: az RMDSZ kötelezővé teheti számukra a lemondást, ha a kisebbségi ügyekben az intézményvezetők mellőzik őket. Matt, egy lépésben!

Ehhez az sem feltétlenül követelmény, hogy az RMDSZ támogatását élvező partner elfogadja, elég, ha tudomásul veszi. S még annak is elejét vehetik, hogy a politikai kinevezetteket, megfelelő eszközökkel, eltéríthessék az érdekképviselet egyenes útjáról. Az aprónak tűnő, mégis hatásos taktikai fordulatra akár stratégia is építhető a jövőre nézve…

Forrás: Meddig ér a takaró? | www.e-nepujsag.ro

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Szerkesztési elveinkről bővebben itt talál tájékoztatást.

Advertisements

Interakció

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt kedveli: