//
most olvassa...
Kormányzás, Pártok, Politika

Hamburgi fesztivál – maszol.ro

Ha valaki követte a hamburgi tüntetéseket, és többnyire a liberális sajtóból (de mondhatni szinte bárhonnan), akkor azzal szembesült, hogy tízezrek – többnyire fiatalok – romboltak a német városban, mert ott üléseztek a világ urai. Napról napra érkeztek a számok arról, hogy hány autó gyúlt fel, hány kirakatot törtek be, hány rendőr sebesült meg, és ezekkel párhuzamosan az urak személyes kapcsolatait firtató kremlinológiai elemzések is, a kézfogásokról készült fotók, a semmitmondó nyilatkozatok.

(maszol.ro)

Úgy tűnt, hogy előbbiek a demokratikus rendre törnek, csak az erőszak a kenyerünk, míg utóbbiak a béke és demokrácia felkent őrei. A demokrata jelzőt bitorló sajtó (tisztelet a kivételnek) nem kérdezte meg a tüntetőket, hogy tulajdonképpen mit is szeretnének. Jelentős hányadukkal nyugodtan beszélgethettek volna újságírók, mert jelentős hányaduk nem volt erőszakos – a lencsék mégis szinte csak abba az irányba fordultak, ahol valaki ütött, dobott, zúzott.

Így aztán nem tudtuk meg a „demokratikus” sajtó jelentős részéből, hogy a tömeg tulajdonképpen mit is akar. Ezzel szemben homogén csoportként tüntették fel és rendszerint a szélsőbaloldali jelzővel illették őket – miközben a szélsőbaloldaliság önmagában is sokszínű, és még csak nem is használták helyesen, hiszen a radikális baloldali mozgalmakkal szemben ez a fogalom az etatista, diktatórikus, erős kezű vezetésben hívőket, sztálinistákat stb. jelöli. Mindegy, szélsőbaloldaliak. Olyan ez, mint a zsidók, nácik, komcsik, anarchisták – egyszerűsít és stigmatizál.

A G20 találkozóit rendszeresen követő tüntetések sokszínű embertömeget mutatnak fel, és mindenhol az egyik legerősebb üzenet az antikapitalizmus és a valódi demokrácia óhaja. Ez utóbbi alatt mindenki mást ért, de alapvetően a kiüresedett, elidegenedett parlamentáris demokrácia egy nem múltba révedő, progresszív, közvetlenebb formáját kívánják megvalósítani – ez persze senkinek nincs kedvére, mert Trump, Macron, Merkel, Putyin és úgy általában a hatalom élvezőire nem igazán volna szükség ebben a felállásban.

Az antikapitalista hang szintén sokszínű: a kapitalizmus túlhaladásáról régóta viták folynak, tulajdonképpen a születése óta. Az elbukott kísérletek – amelyek többnyire azért buktak el, mert a hatalom az antikapitalista ideológiával legitimálta önmagát, esze ágában nem volt egy olyan társadalmat kialakítani, amilyent a tömegek óhajtottak – után, és egy hegemón neoliberális rendszer alatt ez különösen nehéz, pedig nemcsak öreg sztálinisták, marginális radikális baloldaliak vagy magcserélgető anarchisták szubkultúrájáról beszélünk, hanem a „bentről” érkező gondolatokról is, mint például a robotok miatt átalakuló, már nem kapitalista világrend.

Ezeknek a hangoknak egyik legerősebb gátja – túl megannyi erőn, például a sajtómanipulációkon – a fogyasztás és depolitizálás. Előbbi és utóbbi erősen összefügghet: fesztiválszezonban ez különösen látszik. A fesztiválok jelentős része alapvetően a bárkire ráhúzható, érdektelen magánügyeket előadó futószalag-együttesek, a mámor és a társadalommal szembeni érdektelenség hármasában telnek, tulajdonképpen már nem szelepei a komoly hétköznapoknak, nem kivételes pillanatok, amikor végre megpihenhetünk, hanem közel hozzák azokat a mindennapos élményeket, amelyeket a nyári időszakig a tévé, rádió, internet szolgáltat. Az ilyen eseményekbe csatornázott energia, figyelem, az összegyűlt tömeg, amelyik atomizált egyedek halmaza (ezesetben az egész aligha több részek összességénél) paradox módon nem változtat semmit a világon. Brandeket erősít meg, legitimálja hatalmukat a számszerűséggel, aztán elvész a ködben. Magánügyek sokasága nem lesz közügy általa, pedig volna rá lehetőség.

Remény mégis van: a mai napig sok fesztiválon találni érdekes előadásokat, és eleve olyan fórumai lehetnek az erdélyi magyar fiataloknak, ahol az éjjeli buli déli mámorában még mindig alkalmat lehet keresni közügyeink megbeszélésére. Ezt 32 évesen leírni kissé olyan érzés számomra, mintha legalább kétszer ilyen idős volnék, de ez az érzés is beszédes: úgy gondolunk a politizálásra, a közéleti vitákra, mintha csak négyévente, csak pecséttel volnának érvényesek, és mintha csak a kivételes húszak dolga volna.

Pedig a lehető legtöbbet kell beszélgetni, és mindenkinek. A felgyúló autók és berúgott kirakatok riasztó és mesterségesen felerősített látványa nem állíthat meg, sőt: az ököl szava az utolsó lehetőség, és a megelőzésére a párbeszéd az egyetlen megoldás. Fesztiválon, koncert előtt, koncert után, hajnalban, berúgva, józanon, cigi közben – ahogy jól esik. El kell érni a fesztiválok „hamburgiságát” abban az értelemben, hogy felszólalunk, és Hamburg „fesztiválságát” úgy, hogy vitapartnereket találnak az elégedetlen tömegek rendőri provokációk és a lojális sajtó manipulációja, a hatalom köldöknézése helyett.

Forrás: Kustán Magyari Attila: Hamburgi fesztivál

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Szerkesztési elveinkről bővebben itt talál tájékoztatást.

Reklámok

Interakció

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt kedveli: