//
most olvassa...
Délvidék/Horvátország-Szerbia-Szlovénia, Kárpát-medence, Kárpát-medencei körkép, Közösségi/kisebbségi jogok, Külpolitika, Kormányzás, Magyar-román, Magyarokról, NATO/fegyveres ügyek, Politika, Régiók/autonómia

Csodák nincsenek – e-nepujsag.ro

Pedig reánk férne legalább egy aprócska csoda. Úgy tűnik, van, ahol mostanság kevés kell hozzá. Amint a nyomtatásban is megjelent tudósítás szerint Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke Tusnádon elmondta,  a délvidéki magyarságra „most nem kockázati tényezőként, hanem a társadalom elfogadott és megbecsült részeként tekintenek Szerbiában”. Ami, tette hozzá, „főleg a VMSZ közéleti szerepvállalásának és a két ország közti kapcsolat javulásának a következménye”. Mondhatni tömör, lényegre törő megfogalmazása a szerbiai magyarok életében ezek szerint bekövetkezett sosemvolt fordulatnak.

 

A VMSZ szerepvállalását nem értékelném annyira túl, mint a szervezet elnöke, hiszen az „ott kell ülni az asztalnál, ahol a döntések születnek” nem jelent többet, mint azt, hogy az adott „tájba” simultak. Ezt ismerjük, s az ilyesminek a kölcsönös hasznáról is van több mint sejtelmünk. Ezzel ki is merült az „elfogadott” jelző indoklása. A „megbecsült” kifejezés azonban olyan lelki/érzelmi árnyalatokat hordoz, amelyek még a közelmúltig is változó intenzitással zsigeri indulatokkal terhelték a szóban forgó kapcsolatokat. Amin állítólag Magyarország és Szerbia viszonyának javulása segített. De hát – látom be – ez nem is csoda, hanem a legközönségesebb politika! Jó nekik.

Nem tudom, hogy az ismert (köz)mondásnak (A szegényt az ág is húzza) mi a fonákja, de tény, hogy a szerencse sem kerülte el Pásztor Istvánékat. Mint tudjuk, ez olykor különös vargabetűket leírva teljesedik be, mint most is. A délvidéki magyarokat ezúttal nem kérdezgethették mindegyre a szomszédaik, hogy kinek is szurkolnak, mert megkímélték ettől őket a horvátok, kiütve a nyeregből a vízilabda-elődöntőben a szerbeket. Felkínálva egyben, hogy szerbek és magyarok vállvetve drukkoljanak a magyaroknak a döntőben. Ami hangulati elemként sem kevés ráadás a frissiben összejött megbékéléshez. Ennek az érzelmi „egymásra találásnak” végül mi fizettük meg az árát a horvátoktól szombat este beinkasszált 8:6-tal. Amitől persze jottányit sem javul a szerb–horvát viszony. Ez akkor romlott a mai állapotára, amikor német segítséggel lerombolták az egykori Jugoszláviát, tetézve kegyetlenségektől sem mentes, nehezen felejthető öldökléssel. Ahogy saccolgatom, Jugoszlávia kimúlásának centenáriuma környékén fordulhat esetleg elő, hogy szerb és horvát vezető politikusok együtt szerepeljenek, mondjuk, választási plakáton. Vagyis, hogy az „örök harag” legalább a mai magyar–szerb együttélés állapotára szelídüljön.

Az akár krónikusnak is mondható iménti „történelmietlen” témakezelésem bizonyára ezúttal sem nyeri el a történészek  tetszését. De hát nem tehetek róla. Ők írják és magyarázzák a történelmet, én pedig apróra váltva a magam módján meg- és túlélem, ameddig lehet…

Hazatérve, a VMSZ-elnök által bemutatott délvidéki példa arra ösztönözhet bennünket, hogy belegondoljunk: mifelénk miért nem működik ilyen kézenfekvően a politikai konjunktúra, mint Szerbiában? Pedig, ha lehet ezt így mondani, nálunk teljesebb a „képlet”, egyetlen összetevő sem hiányzik. Az RMDSZ közéleti szerepvállalásának még csak egyszerű utánzata sem lehet a délvidéki. S itt mi még mindig ún. „kockázati tényezőnek” számítunk? Ezen a ponton érdemes lenne belegondolni, hogy miért és mennyire. A jogok és jogigények éppenséggel a vélt vagy valós kockázatok ellen hatnak, s innen hosszan elkanyaroghat a türelmes gondolatmenet a rengetegszer bejárt csapáson.

Ehelyett inkább az országok közötti kapcsolatok állapotánál időznék el. Aminek a csűrés-csavarását, mondjam is mindjárt, a legfontosabb tusnádi megszólalónak nem kellett volna az itteni meg ottani „segéderőkre” testálnia. A reális helyzetértékelés híján igazán használható fogódzó nem került szóba. Egyik-másik megszólalás hallatán mindegyre az a nyugtalanítónak mondható gondolat jutott eszembe, hogy mi itt Erdélyben, Romániában mintha mostanság már csak eszköznek vagyunk jók, célnak azonban nem eléggé! Talán nem egyedül éreztem, hogy mellékvágányra terelnek bennünket. „Magasabb” érdekek überolják az értünk való egyértelműbb kiállást? Ezekre a kérdésekre persze, ahogy egyéb felvetésekre sem várhatunk egyenes válaszokat. Így nincs más választásom, mint a két külügyér, Meleşcanu és Szijjártó néhány hónappal ezelőtti, máig teljességgel visszhangtalan találkozóját felemlegetni. Úgy gondolom, hogy a kölcsönös udvariaskodáson és azon túl, hogy „vannak még problémák”, hallgatólagos „egyezség” születhetett, ami egyszerű kijelentő mondatba foglalható: lehetőleg az elkerülhetetlennél többet ne kellemetlenkedjünk egymásnak, s belátható ideig ti is, mi is elsősorban a magunk dolgaival törődjünk. Szerintem itt tartunk. Arra, úgy tűnik, sem idő, sem türelem, hogy az áltatást félretéve, legalább a mai „ahogy lehet” jegyében jussunk közös erőfeszítéssel előbbre.

P.S.

Az „ahogy lehet” évszázados fohászt csupán azért hoztam szóba, mert Románia az amerikai–orosz geopolitikai játszmában „tényező” lett. Következésképpen sem ujjat húzni vele, sem szorongatni nem lehet, mert aki ilyesmivel próbálkozna, az új „csendőrparancsnokkal”, Donald Trumppal találná magát szemben. S akkor mit sem érne az, amit nemrégiben Tusnádon hallhattunk, miszerint Amerika a sikeres Magyarországban érdekelt. Abban azonban aligha, hogy a számára érdektelen kisebbségi ügyek zavarják itteni berendezkedését.

Forrás: Csodák nincsenek | www.e-nepujsag.ro

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Szerkesztési elveinkről bővebben itt talál tájékoztatást.

Reklámok

Interakció

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt kedveli: