//
most olvassa...
Élő múlt/Securitate, Ókor, Csángók, Délvidék/Horvátország-Szerbia-Szlovénia, EU, Európai Bizottság, Felsőoktatás, Felvidék/Szlovákia, Kárpát-medence, Kárpát-medencei körkép, Kárpátalja/Ukrajna, Középkor, Közösségi/kisebbségi jogok, Közoktatás, Külpolitika, Kormányzás, Magyar-magyar, Magyar-román, Magyarokról, Magyarverések, Moldova Köztársaság, Oktatás és tudomány, Politika, Régiók/autonómia, Történelem, Visszaszolgáltatások, XVI-XVII. századok, XVIII-XIX. századok, XX. század

Mit „nem” kell tudnunk az 1918 utáni Erdélyről, hogy ugyanolyan ostobák maradjunk 2018 után is – Neuer Weg

  1. Európa lakói vagyunk, tájékozottnak, felvilágosultnak tartjuk magunkat, (nem régóta) demokráciákban és jogállamokban élünk – és arra tanítottak bennünket, hogy – visszavetítéssel – azt gondoljuk, a kelet-európai nemzet(nacionalista-)államokhoz vezető csaknem 100 évvel ezelőtti eseményeknek és politikai döntéseknek – kötelező módon – igazságosaknak, jogosaknak, demokratikusoknak, racionálisoknak, „felvilágosultaknak”, tehát alternatíva nélkülieknek és megfellebbezhetetleneknek kellett lenniük azok számára, akiknek nem tetszettek.
  2. A tömegekkel, melyeknek mi is tagjai vagyunk, az utóbbi 100 évben elhitették, hogy egyes népek egyesülési, vagy függetlenségi nyilatkozataival, melyeket 1918 és 1920 között (Versailles-ben, St-Germainben, Trianonban, Neuilly-sur-Seine-ben, Sevres-ben) aláírt párizsi békeszerződésekkel Európának ebben a részében – hirtelen – megvalósult a néhai kontinentális „birodalmak által elnyomott népek” régóta várt történelmi igazságtétele, az 1918 után szenvedők, vagy az akkori döntéseket bírálók (például a magyarok, a németek, a törökök, a bolgárok) pedig – nyilvánvalóan – revánsizmus, irracionális kirohanások, komor, tekintélyelvű és e politikai döntések haszonélvezőivel (románok, szerbek, csehek, szlovákok, lengyelek, franciák) szemben ellenséges reflexek által mozgatott igazságtalan személyek/nemzetek.
  3. Az új államokban, melyek 1918 után jöttek létre, vagy alakultak át területi szempontból, a közbeszéd, az 1918–1920-as időszakra vonatkozó történelmi narratívákat is beleértve, ahogy azokat több tízmillió polgár tanulta meg a történelemórákon, a sajtóból, a műalkotásokból és más utakon, a „nemzet”, „nemzeti terület”, „nemzeti történelem”, történetírás, történelmi múlt fogalmak körül forog, (fiktív) ok-okozati kapcsolatot hozva létre távoli történelmi események (pl. egy vitatott terület – ókori – első benépesítése, a többségi etnikumok „kisebbségiek” általi elnyomása) és az 1918-as döntések között, mindezek egy szélesebb körű nemzetépítési és kollektívidentitás-építési folyamat részét képezve felülírva/szembe állítva azon népek nemzeti identitásával, melyektől nem sokkal korábban új és néha nagy kiterjedésű területeket szereztek.

A nacionalizmus és a kényelmetlen igazságok elutasításának, illetve az etnocentrikus dogmákkal és politikai agendáknak megfelelő átértelmezésének „kötelezettsége”… (neuerweg.ro)

  1. Ahogy azt látni lehet, sajnos, 2017-ben még olyan jelentős értelmiségiek, mint Andrei Pleşu (magyarul itt olvasható – E-RS), Andrei Cornea (magyarul itt olvasható – E-RS) – és méginkább egy olyan szekus ügyész nemzetépítési történész, mint Ioan Aurel Pop –, jószándékuk ellenére (az első kettőről van szó), nem tudnak mást produkálni, mint ugyanazokat a gondolkodási sablonokat és ugyanazokat a történelemértelmezéseket, melyeket már (kívülről) megtanultunk az állami (nemzeti) oktatási rendszer V., VIII. és XII. osztályában. Úgy tűnik, észrevétlenek maradtak az első világháborúról szóló, az akkori eseményeket kontextusba helyező és relativizáló újabb könyvek (pl. Christopher Clark, Lucian Boia).

Tehát rituálisan ismételgetik a régi bántó, túlnyomórészt és kimondottan magyarellenes dogmákat, melyeket a következő mondatban lehet összefoglalni: „A román népnek 1918-ban (vissza)adtak egy kvázi szent területet (Erdélyt), melynek már az ókor óta (kizárólagosan) jogos tulajdonosa volt, míg a „megszálló”, „idegen” és „kisebbségi” magyarok az egyedüliek, akik ezt képtelenek elfogadni… És ha már a szászok is felkarolták – a legenda szerint – a ’Nagy Egyesülést’, akkor egyértelmű, hogy a magyarok ’Trianon-szidrómának’ nevezett kollektív elmebajban szenvednek – ezért aztán a románoknak állítólag joguk és paternalista kötelességük ítéletet mondani felettük és tősgyökeres módszerekkel ’kigyógyítani’ őket ebből az (esetleg ragályos) kórból. Az „1918 + Erdély” témában nagyjából így működnek a diskurzusok az Új MMXVII. évében. Tehát sokan hisszük azt, hogy (állítólag) minden tudunk, amit tudni kell, hogy véleményeket, álláspontokat, ítéleteket mondani arról, hogy mi és miért történt nagyjából 100 évvel ezelőtt.

Christopher Clark történész beszél „The Sleepwalkers/Az alvajárók” (2014) című könyve alapgondolatairól, miként sodródott 1914 nyarán Európa a „XX. század elsődleges katasztrófájába” („Urkatastrophe des XX. Jahrhunderts”). Ez a könyv megváltoztatja az első világháborúról kialakult képet, a „ki volt a hibás” helyett a „miként történt meg” kérdésre próbálva meg választ adni. 1914-et az emberiség egyik legösszetettebb momentumának írja le – ezért aztán, logikusan, az 1914/1918 utáni események következményeit is teljes összetettségükben kell nézni és megérteni (neuerweg.ro)

Boia Romániáról és az első világháborúról (neuerweg.ro)

  1. Furcsa, mégis: Az olyan nyugati országokban, mint Németország, Nagy-Britannia, a tankönyvekben, az egyetemi körökben és így tovább, az első világháboú okairól és végkifejletéről, valamint az azt követő szerződéskről szóló vita NAGYON ELTÉRŐ témákról folyik, mint az itteniek, például:

A.) a német birodalom egyesülése, gazdasági és katonai felemelkedése Bismarck alatt, 1870 után és az egyesült Németország (gazdasági) hatása az európai és globális erőegyensúlyra;

B.) a szén- és vaslelőhelyek koncentrációja a német területen (a Ruhr, a Saar-vidék, illetve a ma Lengyelországhoz tartozó Sziléziában), mely egyértelműen a nehéz- és a fegyveriparnak kedvezett, a hatalmi versenytárs, a gyarmattartó Franciaországgal szemben… Ezért aztán Franciaország akár „kívánhatott” is egy (reváns-)háborút Németország ellen, még mielőtt ez az addiginál is erősebbé válik. (TANULMÁNY: ld. a 14. oldali ábrát arról, hogy miként nőtt meg a német gazdaság súlya a franciához képest);

C.) a legyőzött országok tüntető kizárása a versailles-i „békekonferenciáról” (ami egyedülálló dolog Európa közelmúltjában és szöges ellentétben áll az 1814-15-ös bécsi „táncos” kongresszussal, melyen a legyőzött poszt-napóleoni Franciaország nemcsak jelen lehetett, hanem a győztesek egyenlő félként kezelték) és elfogadhatatlan, vagy csak nehezen elfogadható feltételek és kötelezettségek kirovása a „legyőzött” országokra (melyek legyőzése inkább csak a harcmezővé és a tárgyalásokról kizártak felett ítélkező bíróságokká változtatott tárgyalóasztaloknál következett be);

D.) Németország (Ausztria és Magyarország) határainak újrarajzolása 1918-1919 után a fentebb említett pontoknak megfelelően: a közép-európai gazdasági térség visszaszorítása és feldarabolása, a létfontosságú német ipari területek „kisajátítása” (zömmel németek által lakott területekről van szó: Saar, Felső-Szilézia, Nyugat-Poroszország egyes részei), „egészségügyi záróövezet” létrehozása Németország és Oroszország között.

A német gazdaság globális súlyának növekedése a brit és francia gazdaság súlyának csökkenésével szemben – ami komoly aggodalmat keltett a konkurens, gyarmattartó államokban, tekintettel arra, hogy Németország forrásai jelentős részét a saját, vagy a szomszédos államok területéről szerezte be, míg Franciaország és Anglia nagyrészt a sok ezer kilométerre lévő forrásaiktól függtek (neuerweg.ro)

  1. A kelet-európai országokhoz visszatérve, nevezetesen Magyarországra és a szomszédos országokra, érdekes dolgot figyelhetünk meg: a fentebbi A-D. pontok pontosan alkalmazhatók a nagyjából 100 évvel ezelőtti Ausztria–Magyarország helyzetére is:

A.) A dualista monarchia viszonylag egységes gazdasági terület volt, gazdasági és infrastrukturális szempontból pedig jelentős fejlődést mutatott. Bár minden téren jelentős hátrányban Németországgal és más (gyarmattartó) nyugati országokkal szemben, a 100 évvel ezelőtti „Kákánia”, tehát Nagy-Magyarország is, tehát Erdély is minden kétséget kizáróan és az akkori standardokat figyelembe véve a legvirágzóbb, „legcivilizáltabb” és legjelentősebb államok klubjába tartoztak úgy Európában, mint ahogy globálisan is.

B.) Nagy-Magyarország számos forrását a (soketnikumú) perifériáiról szerezte be, fejlett feldolgozó iparral rendelkezve nagyrészt a mai Magyarország területén; (sugarasan és körkörösen) rendkívül fejlett vasúti rendszerrel rendelkezve, mely az ország minden égtája között biztosította a nyersanyagok és a késztermékek áramlását.

C.) Magyarországot szintén kizárták a tárgyalásokról 1918 után – különösen az 1919-es szerencsétlen kommunista-szovjet puccs nyomán –, elfogadhatatlan, vagy legalábbis nagyon nehezen elfogadható feltételeket és követeléseket kényszerítve rá.

D.) Magyarország határainak újrarajzolása a fenti pontok függvényében: a gazdasági terület feldarabolása, a vasúti kapcsolatok és csomópontok elvágása, a magyarok, vagy más etnikumúak által lakott területek geoökonómiai okokból történt „kisajátítása”.

 

A Románia és Magyarország közötti határvonal kialakításának fő célja: a vasútnak és a vasúti csomópontoknak, Franciaország szorgalmazására, Romániához „kellett” kerülniük, a térség bonyolult, a román etnikumra nézve egyáltalán nem kedvező etnikai összetételtől függetlenül (ld. az alábbi térképet is). Ugyanezt az elvet alkalmazták a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal, valamint a Csehszlovákiával szembeni határ kialakításánál is. Ez utóbbi esetben fontos szerepe volt a Duna határjellegének, hogy kijáratot biztosítsanak ennek az országnak a Fekete-tenger felé. (neuerweg.ro)

Németországhoz hasonlóan Magyarország – Franciaország kezdeményezésére –gazdaságilag és infrastrukturális szempontból fontos kiterjedt területeket veszített el a szomszédos államok javára, annak ellenére, hogy ezeken a területeken bonyolult, vagy a határmenti területeken éppenséggel egyértelműen a magyaroknak kedvező etnikai összetétel létezett. A fentebbi ábrán az Apponyi gróf által a békekonferencián bemutatott híres „vörös térkép” látható, mely azt mutatta, hogy a javasolt, majd Magyarországra kényszerített új határok semmibe vették a határterületek etnodemográfiai összetételét, ahol zömmel magyarok és más nemzetiségek (németek, zsidók) éltek és csak kis mértékben a szomszédos államhoz tartozó etnikumúak. A két fentebbi térkép a győztes hatalmak által 1918 és 1920 között követett geoökonómiai logikát ábrázolja. (neuerweg.ro)

  1. A következő tanulságokat szűrhetjük le: Az első világháború kirobbanásának és az azután hozott döntések valódi okai túlnyomórészt geopolitikaiak és gazdasági stratégiához kapcsolódók voltak (mint minden fegyveres konfliktus esetében) és NEM tisztán „nemzeti” ügyek és konfliktusok. Azokban az években messze NEM a boszniai szerbek, a lengyelek, az erdélyi románok, a csehek és a többiek elégedetlensége volt a fő gond Keleten, hanem a közép-európai (tradicionalista-tekintélyelvű jellegű) germán hatalmi tömbnek (mely tömbnek Ausztria-Magyarország is része volt) a nyugati gyarmattartó államok koalíciója általi szétverése, melyek a tömegek döntéshozatali részvételét illetően fejlettebbek voltak, a diktatúrai és más népességek hardcore elnyomási elemeket ugyanis „kiszervezték” a gyarmatokra, illetve az afro-amerikai közösségekbe és ezeket egészen a XX. században egészen a 60-as (!) évekig fenntartották: ld. Franciaország, Anglia, Ausztrália, az AEÁ helyzetét.
  2. Miként kapcsolódnak az első világháború geopolitikai/gazdasági okai az azt követő évszázad kelet-európai nemzeti (nacionalista) ügyekhez? Egyszerűen (ld. fentebb is): Kelet-Poroszország, Szilézia, Galícia, Felső-Magyarország, Bukovina, Bánság, Vajdaság, Bosznia, Erdély és a többi, kiterjedt soknemzetiségű és sokfelekezetű területek jelentették Németország, Ausztria és Magyarország gazdasági hinterland-ját. A gyarmattartó Antant fő célkitűzésének eléréséhez, nevezetesen Európa közepének gazdasági, infrastrukturális stb. szétdarabolásához politikai széttöredezésre volt szükség, nemzeti (nacionalista) államokat/rezsimeket hozva létre a leválasztott területeken, az új névadó nemzetiségek (csehek, szlovákok, szerbek, lengyelek, románok) egyoldalú nyilatkozatai alapján. Ezeknek az új államoknak/határoknak a létrehozása elkerülhetetlenül kéz a kézben haladt azoknak a népességeknek a tudatos és nyílt elnyomásával, melyek rovására végrehajtották – tudatosan – a kérdéses „területi átszervezéseket” (lényegében a németekről, az osztrákokról, a magyarokról lévén szó).
  3. Tehát ezeknek az új határoknak/rezsimeknek a megvalósításához és tartóssá tételéhez elkerülhetetlen volt a haszonélvező lakosságok maximális szembeállítása a Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában, Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban élő és hátrányba került lakossággal. E cél eléréséhez Romániában is a közbeszédben, a történelemtankönyvekben, a médiában, az online vitákban, a mozifilmekben, a köztereken álló emlékművek és más egyebek által „negatív” módon viszonyultak és viszonyulnak majd továbbra is a régebbi történelmi korszakokhoz, melyekben megfordították a két nagy csoport szerepeit: nevezetesen úgy állították be a dolgokat, hogy 1918 előtt a magyarok, a németek, az osztrákok uralkodtak a románok, csehek, lengyelek és a többiek felett, sőt elnyomták őket.
  4. 1918 után a kelet-európai haszonélvező államok e cél eléréséhez a következő állami politikákat vetették be a „területükön” őshonos „nem névadó” lakosságokkal szemben:

A.) önkényesen átminősítették ezeket az őshonos, államalkotó csoportokat „etnikai kisebbségekké” (melyek alávetettjei a „többség” akaratának, a névadó nemzet tagjainál, a „többségnél” kevesebb nyelvi, közigazgatási, területi jogokkal rendelkezve);

B.) kollektív bűnösség alkalmazása, visszaható és kvázi általános módon velük szemben;

C.) célzott kisajátítási politikák az egyéni és kollektív tulajdonaikkal szemben;

D.) a történelem kisajátítása és eltorzítása, a névadó, domináns nemzet kvázi rituális áldozatként beállításával. (Ld. annak kihirdetése, hogy X. században egy „román” Erdély „magyar meghódítása” történt; még ezzel ellentétes tények dacára is. Lásd: Dobokai régészeti ásatások);

E.) marginalizálás, egyéni és kollektív kiszorítás a közigazgatásból, ezzel párhuzamosan pedig etnokratikus közigazgatási struktúrák kiépítése a domináns nemzet előnyére;

F.) a szülőhazából történő elűzés/eladás;

G.) erőszakos asszimiláció;

H.) az anyanyelvhasználat tiltása/megakadályozása a közigazgatásban és más hivatalos helyzetekben;

I.) a „kisebbségi” régiók masszív és szisztematikus betelepítése a névadó nemzetből származó tisztviselőkkel és azonos etnikumú lakossággal, akiket gyakran kiváltságos és domináns helyzetekbe hoznak az őshonosokkal szemben;

J.) azoknak a történelmi eseményeknek és döntéseknek a tabusítása és elrejtése, melyek az 1918 utáni kelet-európai geopolitikai helyzethez vezettek, megtagadva e témában az egyenlő felek közötti vitát;

K.) a névadó, domináns nemzethez tartozó lakosság mozgósítása a fentebbi célkitűzések megvalósítása érdekében, egészen az atrocitásokig és gyilkosságokig is elmenve (ld. a román civilek által a Gyulafehérvár, Hunyad környéki magyar civilekkel szemben 1918-1919-ben elkövetett gyilkosságok és rongálások); a „többségi” polgár arra bátorítása, hogy viszonyuljon ellenségesen a „kisebbségihez” és a „többségi” potenciális „etnoügyésszé” változtatása a közbeszédben, aki a nemzeti (nacionalista) államhoz viszonyulásuktól függően ítélheti meg (és ítélheti el) a „kisebbségieket”.

L.) megosztás és deszolidarizálódás válságos időszakokban és a „többségiek” „kisebbségiek” ellen uszítása a soketnikumú térségekben, hogy ezzel hozzák létre és biztosítsák a domináns névadó nemzet pánregionális etnonacionális szolidaritását. (Ld. az 1956-os kolozsvári magyarellenes diverziót, melyet a Securitate szervezett meg a magyarországi antikommunista forradalom idején);

M.) megkérdőjelezhetetlen nemzeti mítoszok elültetése a „többségi” kollektív tudatban, a saját nemzetről szóló valóságos „civil teológiákról” és hősies inkantációkról lévén szó, amit a „mások” ördögként lefestése és a „többségieknek” a „kisebbségiekre” vonatkozó elemi ismeretektől való elszigetelése kísér;

N.) Azoknak az ígéreteknek a be nem tartása, melyeket a „kisebbségekkel” szemben vállaltak (Romániában, például, a gyulafehérvári kiáltvány III. pontja, valamint a Románia által 1989 után aláírt specifikus szerződések, charták és megállapodások számos rendelkezése).

  1. Ez az 1918–1920 után történt jelentős geopolitikai, gazdasági, nemzeti és identárius „újraindítást”, melyet önkényesen kényszerítettek ki és melyet a „legyőzőtekkel” szembeni kollektív inkriminálással egészítettek ki, már kitalálása pillanatától kezdve egyaránt bírálták a legyőzöttek, mint ahogy a győztesek táborához tartozó kritikus elemzők is, mint például John Maynard Keynes, a politikai közgazdaság egyik klasszikusa, aki hivatalos minőségben vett részt az egyoldalú párizsi „tárgyalásokon”. Keynes nagy világgazdasági válságot jósolt, a versailles-i béke kidolgozási folyamatát uraló Franciaország által Németországra kényszerített kártérítések miatt. A legyőzött Németországban a két világháború közötti időszakban a politikai spektrumban csaknem általános konszenzus volt arról, hogy a versailles-i „béke” az akkori feltételekkel elfogadhatatlan – az ezt követő „revizionista” mozgalom, valamint a legradikálisabb nacionalizmus megerősödés szintén szinte elkerülhetetlen következményei voltak Németország és Európa új működési keretének.
  2. Analógiával, de egy sor specifikus különbség rögzítésével is, Németország helyzete Magyarországra extrapolálható, mely ugyanabban a Franciaország által kikényszerített fűzőben találta magát, melyet a Nagy-Magyarországról történt területleválasztások haszonélvező országaiból (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia) álló szövetség (Kis-Antant) biztosított, a magyar revizionizmus és irredentizmus (= az azonos etnikumú elnyomott lakosság megmentése az idegen uralom alól) pedig elkerülhetetlen és előrelátható következmény volt.
  3. Az 1918–1920-as új rendezést biztosító lépések ellenére ez nem lehetett időtálló, egy sor határrevízió és helyi népszavazás követve. Csak érdekességként: Ha Sopron város 1921-ben népszavazással úgy döntött, hogy Magyarország része marad és nem kerül át Ausztriához, akkor vajon miként döntött volna a környező országokhoz került, sokszínű és jelentős, vagy éppenséggel domináns magyar arányú lakossággal rendelkező Nagyvárad, Arad, Temesvár, Nagyszalonta, Szabadka, Kassa, Munkács? Érdekes megfigyelni, hogy még a második világháború alatti, az 1918 utáni békeszerződéseket bírálók közül sokak által megjósolt szövetségek is részben „figyelmen kívül hagyták” az akkori rendezéseket: Olaszország és Románia Németország és Magyarország szövetségesei lettek, Románia még egy döntőbíráskodást is elfogadva, melynek eredményeként Észak- és Kelet-Erdély egy részét átengedték (visszaadták) Magyarországnak.
  4. 1945–1947 után, az 1918–1920-as rendezés megerősítése és tartósítássá tétele céljából, szintén Párizsban lényegében megerősítették, szintén önkényes és egyoldalú módon, a 30 évvel korábban kikényszerített határokat és ezeknek a terepen létező etnodemográfiai tényeket továbbra is semmibe vevő határoknak a bebiztosításához pedig (már 1945–1946-tól) a németek által évszázadok óta lakott lengyelországi, csehországi, jugoszláviai, sőt magyarországi területek etnikai megtisztításához, valamint saját etnikumú lakossággal való nagyszabású betelepítésekhez folyamodtak. Becslések szerint, nagyjából 12 millió németet kergettek el a szülőhelyükről, akik közül nagyjából 6 millió halt meg útban a Nyugat felé. Csehszlovákiából nagyjából 120.000 magyart űztek el egy magyarokra nézve egyértelműen hátrányos „lakosságcsere” keretében. Romániában a szászok egy része a német csapatokat kísérve Ausztriába menekült, a megmaradtakat pedig 1945 januárjában deportálták szovjetunióbeli munkatáborokba és ugyanakkor célzottan megfosztották tulajdonaiktól és kidobták őket a házaikból, hogy helyet csináljanak a románoknak és a romáknak.
  5. 1944/1945-ben Romániában (és Észak/Kelet-Erdélyben) felmerült a magyarok és a németek elűzése, de erre végül nem került sor. Ezzel szemben a Székelyföldön és Kalotaszeg térségében, Kolozsvártól nyugatra több tíz, vagy száz halálos áldozattal járó atrocitásokat hajtottak végre székelyek/magyarok ellen bizonyos román félkatonai szervezetek (pl. a „Maniu-gárda”), amit elhallgatnak a magyar–román konfliktusok mérlegelése során, mint ahogy a magyarok elleni 1918-as Gyulafehérvár környéki atrocitásokat (valamint az 1848-as nagyenyedieket, illetve az 1784-eseket). Ezzel szemben a nemzeti-kommunista korszakban kizárólag a magyarok által románok ellen elkövetett, elítélendő (és vitathatatlan) eseményeket és tetteket „égették bele” a romániai névadó nemzet kollektív tudatába (ld. az „Ipp–Ördögkút–Majszin” típusú vádló retorikát).
  6. A „kisebbségek” kiűzése Erdélyből nem történt olyan nyílt és egyértelmű módon, mint sok más térségbeli országban – ezzel szemben megállapítható, hogy kifinomultabb és hallgatólagos módon, de mégiscsak tudatosan és szisztematikusan hajtották végre az 1945 utáni évtizedekben, „lenyűgöző” eredményekkel úgy a németekre (90 százalékos mínusz a háború előtti időszakhoz képest), mint ahogy a magyarokra is nézve (nagyjából 30-40 százalék mínusz?). A hagyományosan a közép-európai térséghez kötődő román görög-katolikusokat 1948 után odaadták az ortodox egyháznak. Így abban az évben szétverték a nyugatpárti felekezetű erdélyiek közép-európai, transzetnikus „identárius” többségét, annak 1989 utáni újjáépítését pedig az ortodox egyház hegemón helyzete, valamint az ortodox lakosságnak egyértelműen kedvező tömeges migrációk akadályozták meg.
  7. Az 1918/1945 után dominánssá vált névadó nemzetek (= az a nemzet, melynek nevéből az ország neve származik) nemzeti identitárius építkezésében megfigyelhető néhány közös elem: a csehek, a szlovákok, a lengyelek, a románok, a szerbek a volt domináns nemzetekkel, németekkel, magyarokkal… törökökkel szembeni valóságos kollektív vádiratokként és vádpontokként kidolgozott történelmi diskurzusaikban a következő elemeket hangsúlyozták:

A.) Meghatározóan tettes–áldozat történelmi kapcsolat megléte a korábbi domináns (jelenleg kisebbségi, vagy tisztogatással eltávolított) nemzet és a (többségi) névadó nemzet között. A kollektív tudatból még annak lehetőségét is kitörlik, hogy a saját, többségi nemzet is követhetett el igazságtalanságokat, vagy akár atrocitásokat is mások, illetve a jelenleg alárendelt „kisebbségi” nemzettel szemben.

B.) A névadó nemzet időbeni elsőbbsége egy bizonyos területen a „kisebbségi” nemzettel szemben, amivel egy bizonyos régió területi hovatartozását, illetve a más csoportok ellen irányuló ellenséges etnokratikus politikákat indokolják. (Lásd az etnikai kontinuitási elméleteket az albánoknál, románoknál, szlovákoknál.)

C.) A jelenleg többségben lévő nemzet (lehetőség szerint örökös) állítólagos számbeli többsége, amivel egy bizonyos régió területi hovatartozását, illetve a más csoportok ellen irányuló etnokratikus politikákat indokolják.

D.) Etnikai asszimilációs, vagy vallási áttérítési politikák a korábban domináns (most kisebbségi) nemzet tagjaival szemben.

E.) Szinte teljes semmibevétele a nemzetiségek békés együttélését bizonyító aspektusoknak, mint ahogy a kisebbségi nemzet vitathatatlanul pozitív apportjának, hogy kollektíven inkriminálhassák és megfosszák gyökereiktől ezeket a csoportokat a szisztematikus betelepítésnek már amúgy is alávetett szülőföldjükön.

F.) Annak a kollektív percepciónak a kialakítása, hogy a saját névadó, domináns nemzetnek az etnokráciája az 1918 után nagy áldozatokkal bevezetett, hőn óhajtott történelmi igazságosság kifejezése lenne.

G.) Az államok és egy adott államot alkotó csoportok közötti kapcsolatot ténylegesen uraló területekkel kapcsolatos elvek teljes kihagyása a közbeszédből.

  1. A fentebb leírt döntések és politikák erdélyi alkalmazásának egyes 1918 utáni elkerülhetetlen, vagy éppenséggel váratlan hatásai:

A.) Románia határainak 1918/1947 utáni újrarajzolása az őshonos népességek megkérdezése (népszavazás) nélkül és az 1918-ban szelektív módon csak az Antant-párti népességeknek megadott önrendelkezési jog semmibe vétele. Tekintettel a Romániához csatolt új nyugati területek nyugatpárti felekezeteinek többségi helyzetére, egy népszavazás valószínűleg NEM bizonyította volna a Romániával egyesülés támogatóinak abszolút többségét.

B.) Az etnokratikus és az etnikai/felekezeti dominálási politikák Erdélyben NEM szűntek meg 1918 után, hanem csak a szerepek fordultak meg. Az Erdélyben többségben, de a Bánságban, Bukovinában, az odacsatolt régiók összes városában, mint ahogy számos magyar és német régióban kisebbségben lévő románok a Párizsban meghozott döntésekkel olyan csoporttá változtak, mely etnokratikusan uralkodik a magyarok, németek és mások felett – ugyanez történt a lengyelekkel, a szerbekkel, a csehekkel, a szlovákokkal a „saját” országaikban.

C.) A „kisebbségiek” marginalizálása és szisztematikus kiszorítása a közigazgatásból a Párizsban eldöntött etnokratikus rezsim erőszakos bevezetése érdekében tudatosan használt lépés volt. Maga a Nemzetek Ligája is, melyet a békekonferencián gondoltak ki és részben az volt a szerepe, hogy – látszólag – kompenzálja az önrendelkezési jog megtagadását a németektől és a magyaroktól, úgy ítélte meg, hogy ezek a lépések – pontosabban az, hogy egyes nem román etnikumú köztisztviselőknek a román állam iránti hűségnyilatkozatot kellett tenniük állásuk megtartásához – NEM voltak összhangban a békeszerződésekkel – de szankciók hiányában zavartalanul folytatódtak ezek a kiszorítási politikák.

D.) Nagyszámú köztisztviselő és azonos etnikumú lakosság betelepítése a „meghódított” új területekre. Mivel az új „tartományokba” küldött központi köztisztviselők merítési lehetőségét – mesterséges módon – a román etnikumúakra szűkítették, statisztikailag következik, hogy felkészültségük nagyon hiányos volt, mert elkerülhetetlen módon szerényebb társadalmi rétegekből származtak. Amihez hozzáadódik még e regáti felkészületlen tisztviselők balkáni-fanarióta kulturális háttere, valamint az Erdéllyel szemben „ellenséges” küldetése, aminek teljesítésére a kérdéses személyeket kiképezték. Ezek a közigazgatási személyzet kiválasztására használt politikák együttesen Erdély gyors gazdasági, közigazgatási és civilizációs hanyatlásához vezettek.

E.) A pénzügyi központosítás az Erdélyben megtermelt pénzügyi forrásokat más régiók felé vezette és vezeti el, valamint önkényes és gyakran ellenséges és inkompetens, klienselven alapuló felhasználását eredményezte, a szinergikus energiák elpazarolásával. A csaknem 100 évvel ezelőtti példák már feledésbe merültek, de a 2016–2017-esek közismertek és felháborítóak.

F.) Egy olyan multikulturális régiót, mint Erdély, mely a teljes Európa egyfajta tükörképe, évtizedek óta hagyják etnikai felekezeti, civilizációs szempontból leromlani anélkül, hogy a nyugati államok (melyek 1918 után meghatározták Románia jelenlegi állami struktúráját) bármilyen formában bírálnák az európai értékek tudatos és szisztematikus lerombolását ebben a térségben. Továbbra is például Franciaország nemzeti geopolitikai érdeke uralkodik, mely rendkívül érzékeny a számára kedvezőtlen közép-európai és német dominancia növekedésére. Következésképpen Franciaország, az 1918 utáni közép-európai autokráciák megtervezője egyértelműen hozzájárul ennek a status quo-nak a fenntartásában, mely nyilvánvalóan ellentétes Franciaország deklarált eszméivel, de hasznos a páneurópai hatalmi képletnek, Franciaország lényegében ideológiát és egy adag frankofón hízelgést kínálva a románoknak azért a jólétért cserébe, amit egy olyan Erdély kínált volna a románoknak, mely mentes az etnokráciától és abban a Közép-Európában van lehorgonyozva, melytől korábban és továbbra is távol tartják.

G.) Az 1921-es agrárreform nyomán, melyet a szász helyi közösségek és intézmények részleges, célzott kisajátításával valósítottak meg, a felekezeti iskolák fenntartásához jelentősen meg kellett növelni az evangélikus/szász lakosság egyházi adóit – ami a világválság közepette számos család elszegényedéséhez és a nemzetiszocialista típusú mozgalom (Erneuerungsbewegung) szászok körében bekövetkezett megerősödéséhez vezetett, amit a második világháború idején a szászok nemzetiszocialista mozgalomhoz csatlakozása követett – ami 1945 után ürügyül szolgált a román hatóságok számára új és kegyetlen büntetések, kisajátítások és polgári jogoktól való megfosztások bevezetéséhez (nagyjából 1944 és 1948 között).

H.) Egyes sikeres erdélyi cégek/ipar elrománosítás, vagy tudatos becsődöltetés útján történt lerombolása, melyek 1918-ban 2/3-os arányban szász tulajdonban voltak – amit 1944/45 után az államosítás, 1989 után pedig egy gyakran önkényes, hozzá nem értő (re)privatizáció követett, ami masszívan hozzájárult a szászok (1945 utáni) elszegényedéséhez és (1989 utáni) emigrálásához, amit az utóbbi nagyjából két évtizedben a románok és a magyarok emigrálása követett az Erdélyben kvázi mesterségesen létrehozott elszegényedés miatt.

I.) Az 1989 előtti Románia (és nemcsak ez) intenzív és leplezetlen asszimilációs, etnikai szétszórási, a nem-románok más országoknak történő eladási politikát folytatott. A volt nemzeti-kommunista elitek által vereségként értelmezett 1989-es események után az addig hipernacionalista és elszigetelt, Európában marginalizált Románia elfogadta az Európa Tanács egyes, az úgynevezett nemzeti „kisebbségekre” vonatkozó rendelkezéseit, hogy kikerülhessen a krónikus elszigeteltségből. A papíron elfogadott lépések végrehajtása azonban ugyanolyan következetlen és néha teljesen hiányzik is, mint más területekre vonatkozó egyéb nemzetközi/európai normák alkalmazása. Ennek ellenére a nacionalista állam apparátusának volt kádereinek sikerült fenntartaniuk a román nemzet tudatában azt a mítoszt, hogy a „kisebbségek” védelmére vonatkozó (nem teljes) lépések máris egyedülálló teljesítményt, sőt „kiváltságok” és „pozitív diszkrimináció” biztosítását jelentenek ezen a területen.

  1. Utolsóként, de nem utolsó sorban: A kelet-európai országokban (és nemcsak itt – lásd Törökországot a XX., Irakot és Szíriát a XXI. században) az 1918–1920-as időszakban Párizsnál meghozott önkényes és méltánytalan döntésekkel bevezetett/fenntartott közösségszintű éretlenség és racionalizmusellenesség teljes mértékben megnyilvánulnak, például abban, hogy ezeknek az országoknak a lakói a nemzetközi közjogi, alkotmány- és közigazgatási jogi fogalmakról és elvekről elemi ismeretekkel sem rendelkeznek. Románia lehet ennek az – elnézést a kifejezésért – jogi és kollektív identitárius infantilizmusnak a „tökéletes” negatív példája. Ezért az alábbiakban közlök egy (nagyon hiányos) listát azokról a fogalmakról, melyeket ismerni kell ahhoz, hogy értő és – a jelenlegi – jelentős tévesztések nélkül lehessen vitatkozni az Erdélynek nevezett európai mikrokozmoszon belüli etnikumok közötti kapcsolatokról.

A.) ŐSHONOS: (=erről a területről/földről származó), az etnokratikus országokban, mint ahogy Romániában is, csak a névadó etnikum nevezi magát őshonosnak, ezzel implicit módon „máshonosi” – vagyis „idegeni” státust tulajdonítva az ország többi etnikumának… akik jobban tennék, ha alávetnék magukat a névadó etnikum akaratának, vagy hagyják el az országot (Mottó: Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból!). Ez a kifejezés azt mutatja, hogy semmibe vesznek egy amúgy banális tényt, nevezetesen azt, hogy bármilyen más tényezőtől függetlenül, a soketnikumú régiók akármelyik történelmi etnikai csoportját őshonosnak és alkotórésznek kell tekinteni. A területi elsőbbség, más etnikumok általi meghódítás/betelepítés, az elnyomási politikák, vagy egy etnikum szenvedései NEM növelik és nem csorbítják őshonos és alkotóelem csoporti státuszát. Vagyis: függetlenül attól, hogy mi volt a múltban, egy olyan régióban, mint amilyen Erdély, a Bánság, Bukovina, Dobrudzsa és a többi, MINDEGYIK történelmi csoport őshonos és azonos/hasonló jogok és kötelezettségek illetik meg őket. Erre vonatkozóan még nem léteznek explicit nemzetközi szabályozások, de egyes országok alkotmányában/jogrendjében léteznek egyértelmű rendelkezések (Ausztria, részben Magyarország). Másrészről: tekintettel arra, hogy nem léteznek explicit korlátozó rendelkezések bizonyos történelmi lakosságok őshonos státuszát illetően, az emberi jogok alapján feltételezhetően azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek, mint a kérdéses (soketnikumú) állam bármely másik őshonos lakossága.

B.) AZ „UTI POSSIDETIS” ELV: Vagyis: Függetlenül attól, hogy miként szerzett meg egy ország egy bizonyos területet (Magyarország Erdélyt), ezt 1918-ig az adott állam jogos tulajdonának tekintették. Tehát Erdély LEGITIM módon tartozott 1918-ig a Magyar Királysághoz, a Habsburg Birodalomhoz, Ausztria-Magyarországhoz, függetlenül attól, miként került sok évszázaddal korábban a birtokában. Vagyis az 1918-ig érvényes nemzetközi jog szerint egyszerűen irrelevánsak egyes nacionalista-etatista „történészek”, mint Daicoviciu, Ştefan Pascu, Ioan Aurel Pop (amúgy sikertelen) erőfeszítései, hogy bebizonyítsák a „román” Erdély „magyar hódítók” általi +/- 1000 évvel ezelőtt ellenséges megszerzését. Ugyanez érvényes az egyik etnikum által a másikkal szemben Erdélyben elkövetett esetleges kollektív igazságtalanságokra is. A nemzetközi jogban NINCSENEK olyan rendelkezések, melyek alapján egy (esetleg számbelileg kisebbségben lévő) „domináló” etnikum elvesztheti a lakhatási, vagy államisági jogát egy bizonyos terület felett az ugyanazon térségben élő másik etnikummal szemben elkövetett igazságtalanságok, vagy akár atrocitások miatt! Tehát, függetlenül attól, mit állít az interneten a nacionalista vulgáta (az úgynevezett akadémikusokat is beleértve), a magyarok erdélyi románokkal szembeni, 1918 előtti arroganciája, vagy etnokratikus dominanciája semmilyen módon NEM indokolja Magyarország megfosztását Erdélytől. Ugyanezen elv szerint, 1918 előtt Dobrudzsa, vagy a magyarajkú csángók által lakott moldvai területek Romániától történő elszakadását sem lehetett volna megindokolni, holott Románia állami nacionalizmusa agresszívebb és intoleránsabb volt, mint a magyar.

C.) A „PACTA SUNT SERVANDA” ELV: Az aláírt szerződéseket végre kell hajtani. Románia és egyes aláírt szerződések betartása … it’s difficult, tudjuk jól. Románia néhány évvel, sőt ÉVTIZEDDEL!!!! ezelőtt aláírta és ratifikálta a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt (magyarul – E-RS), a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját (magyarul – E-RS) és a Románia és Magyarország közötti jó szomszédságról és együttműködésről szóló szerződést (magyarul – E-RS), melyekkel NAGYSZÁMÚ KÖTELEZETTSÉGET vállalt (a nyugati határ szavatolásáért cserébe) az etnikai/nyelvi kisebbségek nyelvének, kultúrájának és az adott területen való fizikai létezésének megóvására. Számos cikkely megvalósult, de sok még nem. Ha Románia mindent végrehajtana, amit aláírt, gyakorlatilag az erdélyi, bánsági és a többi hasonló területeken minden hivatalos és kereskedelmi felirat/tájékoztató (reklámok stb.) soknyelvű lenne, a tudatlanság által fenntartott magyarfóbia véget érne, a magyarokat már NEM fenyegetné a masszív emigrálás, asszimiláció és más hasonlók miatti eltűnés. Maguk is meggyőződhetnek erről, ha alaposan és nagyon figyelmesen elolvassák azokat a dokumentumokat – egyetlen kattintásra van a (kényelmetlen) igazság: Kedves Románia, kedves nacionalista románok. Az aláírt megállapodásokat és szerződéseket BE KELL TARTANI, azok betűjének és – főleg – szellemének megfelelően! Ezt jelenti azt, hogy tényleg európai és a római jog elveihez kötődő vagy.

D.) MEGSZÁLLÁS, DOMINANCIA, INVÁZIÓ: Egy bizonyos terület fegyveres erő használatával történő birtokba vétele. Erdély Magyarországi „megszállása” sohasem történt meg – sem a X/XI. századokban, sem 1867-ben, sem 1940-ben, mint ahogy a XVIII. században sem állt Habsburg „dominancia” alatt. Erdély azokban az időkben ezeknek az országoknak/birodalmaknak az integráns részét képezte (lásd az „uti possidetis” elvet). A nemzetközi jog szerint, Erdély lerohanása és megszállása csak a fegyveres konfliktusok nyomán történt, például a Habsburgokkal, az oszmánokkal szemben a XVI. és a XVII. századokban… és a román hadsereggel szemben 1916-ban és 1918-ban. Mégis: invázió és megszállás után végül az uti possidetis elvet alkalmazták, mellyel a hódítás legitimmé vált.

E.) FELSZABADÍTÁS: Banális és egyértelmű, hogy a nemzetközi jog szerint, a román hadsereg 1916-ban és 1918-ban NEM „felszabadította” Erdélyt, hanem lerohanta és megszállta (lásd fentebb), ahogy azt Románia az Antant előtt az 1916-os titkos szerződésben vállalta. A brassói szász lakosság evakuálása, valamint a román nyelv egyedüli hivatalos nyelvként történt bevezetése ebben a több mint 30-30 százalékban és egyenlő mértékben szászok, románok és magyarok által lakott városban ugyanezt mutatja: a román hadsereg megszálló hadseregként viselkedett, nem felszabadítóként.

F.) A ROMÁN FEJEDELEMSÉGEK VITÉZ MIHÁLY (MIHAI VITEAZU) ALATTI EGYESÍTÉSE: Óriási ideológiai fantazmagória, melynek szendvics jellege van: vagyis két teljesen képzeletbeli tartalommal töltött szeletből áll.

  1. szelet) Bizonyos területek egyesítése – logikusan – konkrét, VALÓDI intézményekben, jogi normákban, közigazgatási struktúrákban és okiratokban megtestesülő politikai és közigazgatási lépésekkel történik, melyeket lejegyeznek, archíválnak valahol – lásd Németország (újra)egyesítését. E lépések hiányában – logikusan – nem lehet e Románia jelenlegi területén létező három tartomány „egyesítéséről”, melyek akkor véget nem érő háborúk miatt jelentős, leírhatatlan katasztrofális állapotban voltak.
  2. szelet) A „román fejedelemségeket/országok” (vagyis Ungrovlachiát, Moldvát és Erdélyt) fogalmat a nemzeti-kommunizmus korszakában találták ki nyilvánvaló ideológiai okokból, hogy leverhessék a kollektív tudatba a három történelmi régió kizárólagosan román államiságának képzeletbeli pillérét, melyekre aztán rá lehetett „építeni” azt a retorikai „autópályát”, amin aztán „futtatható” a kimondottan román, egy távoli jövőből (Boirebisztasz és társai) kiinduló nemzeti szükséglet/akarat kitalált története, melynek a jelenkorra vonatkozó egyértelmű, eszkatológiai célja van = a ceauşiszta/funarióta Románia nemzeti-egységes-oszthatatlan állama.

G.) AZ 1918. 12. 01-I GYULAFEHÉRVÁRI NYILATKOZAT: Egy szándéknyilatkozat, melyet 1228 román nemzetiségű magyar állampolgár fogadott el a Gyulafehérvárra érkezett összesen nagyjából 100.000 személyből, mely az általuk lakott területek Román Királysághoz csatolásáról szól. A gyulafehérvári nyilatkozat a nem-románok teljes nemzeti szabadságára, valamint a politikai és közigazgatási képviseletükre vonatkozó néhány cikkelyt is tartalmaz és ennek a közigazgatásnak e nemzetiségek nyelvén is működnie kellett volna. A közigazgatási arányos képviselet és nyelvhasználat a mai napig nem teljesített ígéretek. Ezzel szemben Románia a saját köztisztviselőit és – nyilvánvaló módon – az egyetlen közigazgatási nyelvként használt román nyelvet „exportálta” az újonnan megszerzett területekre. A bukaresti parlament utólag sem foglalta törvénybe a nyilatkozatot.

H.) A TRIANONI SZERZŐDÉS (az angol nyelvű teljes szöveg): Magyarország 1920-ban a versailles-i/párizsi „Könnyek Palotájában” (= Trianon, beszédes név) aláírt (nagy nyomásra, de mégiscsak aláírt) egy nemzetközi SZERZŐDÉST (még akkor is, ha diktált rendelkezésekkel), melyben elfogadta a rá kényszerített feltételeket, az 1947-ben szentesített és a kétoldalú szerződéssel 1996-ban megerősített területi veszteségeket is. Veszteségek: a lakosság 2/3-a; a részben tömbben élő, az újonnan meghúzott határ közvetlen közelében többségben lévő magyar etnikumú lakosság 1/3-a. Jelentős természeti és kulturális források, infrastruktúra, közigazgatási, oktatási, egyházi, akadémiai stb. ingatlan, állami cégek és társaságok, irattárak és egyebek kerültek Csehszlovákia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Románia birtokába. A romániai magyar népesség 1918/19-ben atrocitásoknak és gyilkosságoknak volt kitéve, amit célzott kisajátítások, marginalizálás, nyelvi és polgári jogfosztások követtek.

I.) ÉSZAK-/KELET-MAGYARORSZÁG (enyhe magyar számbeli többséggel) 1940-ben szintén egy nemzetközi SZERZŐDÉS (teljes szöveg német nyelven) alapján került (vissza) Romániától Magyarországhoz, egy Románia által elfogadott (nyomásra, de mégiscsak elfogadott), valamint a többi érintett fél beleegyezésével történt DÖNTŐBÍRÁSKODÁS alapján. Tehát egy SZERZŐDÉSRŐL/DÖNTŐBÍRÁSKODÁSRÓL van szó és nem egyoldalúan kikényszerített „Diktátumról” (az eredeti szövegben kétfajta írásmóddal jelzi a szerző, hogy a román források a nyelvtanilag helyes „dictat” szó helyett általában „diktat” szót használnak, hogy ezzel emeljék ki Németország szerepét a döntésben – E-RS), ahogy azt a fősodorhoz tartozó román diskurzus állítja. Másképp mondva, a jogi terminológia szemszögéből nézve, a „Bécsi Diktátum”… nem létezik, mint ahogy „Trianoni Diktátum” sem létezik. Szigorúan erkölcsi/etikai szemszögből nézve, a trianoni szerződést inkább lehetne diktátumnak nevezni, mint a bécsi szerződést, ahol létezett egy viszonylagos beleegyezés a román fél részéről. De technikailag mindkettő nemzetközi SZERZŐDÉS (még ha esetleg fel is vetődhetne „egyenlőtlen” jellegük).

J.) TÖRTÉNELMI JOGOK: Ez a fogalom NEM LÉTEZIK a nemzetközi, vagy állami/alkotmányos jogban (Staatrecht), de nagyon elterjedt a közbeszédben és a „vulgatában”, egy bizonyos etnikum/nemzet(!), vagy egy bizonyos állam egy (általában soketnikumú) terület feletti állítólagos (kizárólagos) jogának jelölésére. Ennek megfelelően a „magyarok”, vagy „románok” (nemzetként/népként) Erdélyre vonatkozó történelmi jogára hivatkozásról beszélnek. De a nemzetközi jog NEM ismeri ezt a fogalmat, mert általában az ÁLLAM a nemzetközi jog szubjektuma és nem az ETNIKUM/NEMZET. Kivétel: a (valamely ország lakóinak összességeként és nem egy bizonyos etnolingvisztikai közösség tagjaiként ködösen megfogalmazott) NÉPEK önrendelkezési joga – mely jogot azonban minden ÁLLAM területi integritáshoz való joga ellensúlyoz. Tehát helyesebb lenne, ha 1918 előtt (Nagy-)Magyarország területi integritáshoz fűződő jogáról beszélnénk, az „uti possidetis” elv alapján. Ugyanúgy 1918 és 1945 után Romániát is megilleti a területi integritáshoz fűződő joga, pl. az ENSZ Chartája alapján (az erőszakellenességre és az államok területi integritására vonatkozó 2/4. cikk.) (az uti possidetis elvet 1918 után vitatták).

K.) NEMZETKÖZI JOGI SZUBJEKTUM:… ez általában az ÁLLAM és nem az etnikum, a nemzet. Ezért a hamisnak bizonyult (ld. itt az 1-2. és 20-28. oldalakat), de a mai napig életben tartott lamentálás, mely szerint „a magyarok a középkorban lerohanták a románokat, ellopva tőlük Erdélyt” a nemzetközi jog szempontjából IRRELEVÁNS, mert az állam áll a figyelem középpontjában, nem egy etnikai csoport. Feltételezve, hogy az események úgy történtek volna – Ştefan Pascu 60-as, 70-es években végzett dobokai ásatásai pont az ellenkezőjét bizonyítják, nevezetesen azt, hogy a magyarok megérkezését megelőzően a térségben nagyjából 200 évig hiányzik a lakottsági kontinuitás –, Erdély éppen az akkori szokásjog alapján lett és maradt a Magyar Királyság (nem a „magyaroké”, mint etnolingvisztikai csoporté!) LEGITIM tulajdona, mely szokásjogot csak jóval később kodifikálták az „uti possidetis” elv formájában).

L.) ÁLLAMNEMZET (németül: Staatsnation): Ez a fogalom egy francia, vagy észak-amerikai típusú nemzet (önkéntes nemzet) tagjainak összességét jelöli, de a kelet-európai országok is ezt használják hibásan és diszkriminatív módon (a Staatsnation fogalom szintén NEM LÉTEZIK a nemzetközi, vagy alkotmányjogban), tévesen a névadó, vagyis egy bizonyos állam nevét adó etnikumot jelölve, mely ennek az értelmezésnek az alapján KIZÁRÓLAGOSAN lenne jogosult etnikratikus rendszerben vezetni az országot. Romániában, például, az alkotmányban nem tisztázott(!), kétértelmű „nemzetállam” kifejezést EGYÉRTELMŰEN korlátozó, etnikai módon értelmezik, vagyis kizárva a más etnikumúakat az egyenlő jogokkal rendelkező polgárok összességéből. Még akkor is, ha a magyarok, németek „elfogadják” ezt az értelmezést, mert magyar/német nemzetiségű/etnikumú román állampolgárokként határozzák meg magukat, mégiscsak diszkriminatív, mert a nem-románokat – virtuálisan – kizárja az egyenlő jogú polgárok összességéből. Hasonló módon, egyes szász történészek írásaiban ungarische/rumaenische Staatsnation szerepel 1918 előtt/után, mely nemzeteket felruházzák azzal a (NEM LÉTEZŐ) joggal, hogy saját etnikumú politikusok és főleg tisztviselők révén vezessék a „kizárólag őket megillető” országot, más etnikumúak diszkriminatív kizárásával az állami közigazgatási tisztségekből. A Staatsnation ilyen fajta értelmezése inkább a kelet-európai nemzetek és etnikumok politikai éretlenségének a bizonyítéka.

M.) MIGRÁCIÓ versus KONTINUITÁS: Sok faj, a homo sapiens fajt is beleértve, mint ahogy az utóbbi által alkotott csoportok (családok, törzsek, etnikumok, népek) alapviselkedése; rendkívül elterjedt jelenség volt az utóbbi évszázadokban/évezredekben a délkelet-európai népességek körében – ezt a jelenséget a XVIII. századtól kezdődően kezdték el tabusítani és ideologizálni a nemzeti (nacionalista) történetírásokban, abból a (jogi szempontból megalapozatlan) felfogásból kiindulva, hogy egy bizonyos területre történt „migráció” csökkentette egy adott etnikai csoport „történelmi jogait”. Ezért a román történetírásban (mint – például – az albánban is), szinte mániákusan ragaszkodnak a megbízható források nélküli történelmi korszakokban létezett „folyamatos lakottság” jelenségéhez, figyelmen kívül hagyva a középkortól kezdődő és főleg a korai modern korszakban történt, Erdélybe irányuló román migráció jelenségét.

A migráció jelensége, tehát, nagyon látható, sőt konstitutív volt a román lakosság körében is, például a XVI-XVIII. században Vlachiából és Moldvából Erdélybe (és fordítva) távozott/menekült román jobbágyok migrációjának, főleg a magyar nemesek földjeire, a munténiai románok különböző történelmi korszakokban lezajlott Déli-Kárpátokhoz közeli szász területekre/falvakba, valamint a Székelyföldre történt letelepedésének, valamint az 1918/1945 után az erdélyi és bánsági városokba irányult tömeges modern migrációnak a formájában.

Ezek a nagyméretű román etnodemográfiai mozgások viszonylag jól dokumentáltak változatos elsődleges forrásokban, de dogmatikus okokból nem igazán ismertek/megtárgyaltak (ismétlem: jogi szempontból ez alaptalan, de a tömegek identitására és önképére nézve pszichológiai szempontból kényes kérdés, mert ezeket arra nevelték, hogy másban higgyenek). Erdélybe és onnan kifelé irányuló tömeges migrációk – nyilvánvaló módon – a többi erdélyi népességeknél is lezajlottak, a történelmi migráció éppenséggel részévé is válva a szászok, a svábok és természetesen a magyarok, romák és zsidók identitárius készletének. Következésképpen egyértelműen kijelenthető, hogy a mai erdélyiek mind, gyakorlatilag jelentős különbségek nélkül, volt bevándorlók (utódainak az) utódai vagyunk. Így aztán – elméletileg – magától értetődő a csoportok jog-, kötelezettség- és esélyegyenlősége.

N.) IRREDENTIZMUS/IRREDENTÁK: Nehezen hihető, de alapjában véve Erdélyben NEM létezik magyar irredentizmus, mint ahogy moldovai irredenták sem léteznek Besszarábiában, még akkor sem, ha Romániával szeretnének egyesülni, mint ahogy Boszniában sem irredenták azok a szerbek, akik Szerbiával egyesülnének. Az ok: A meghatározás és az etimológia szerint, irredenták csak az „anyaországban” (pl. Magyarországon, Romániában, Oroszországban, Szerbiában) vannak, ahonnan ők fel akarnák „szabadítani” a szomszédos államokban/régiókban élő etnikumtársaikat egy valóságos, vagy képzelt elnyomás alól, hogy aztán az etnikumtárs népesség által lakott területeket egyesítsék az anyaországgal. Tehát nemcsak a magyarországi nacionalisták számítanak/számítottak IRREDENTÁNAK, hanem például Corneliu Vadim Tudor, Bogdan Diaconu, Dan Tănasă, vagy az Új Jobboldal Erdélyen kívüli tagjai, vagy olyan Kárpátokon túli kiadványok újságírói, mint a Jurnalul Naţional, Formula AS és más hasonlók, akik a székelyföldi románok állítólagos, de gyakorlatilag nem létező diszkriminációja kapcsán siránkoznak.

O.) REVIZIONIZMUS: Pl. politikai viselkedés/tevékenység, melynek célja bizonyos tényhelyzetek, vagy döntések felülvizsgálata/újraelemzése/újraértelmezése – tipikus formája: új határok meghúzása az államok között. A nemzetközi jog megengedi… egyes határok revízióját, konszenzus és tárgyalás meglétének feltételével, az erőszak, vagy az erőszakkal fenyegetés kizárásával. Ld. például bizonyos vitatott tengeri területek helyzete Ukrajna és Románia között, mint ahogy a Horvátország és Szlovénia között a szlovének nemzetközi vizekhez kijutására vonatkozóan kirobbant vita.

P.) KIVÁLTSÁG: A premodern értelmezés szerint, a kiváltság egy preferenciális (pontosabban: „dedikált”) JOG volt, melyet az uralkodó (egyeduralkodó) bizonyos személyeknek, vagy közösségeknek adott és semmiképpen sem egy bizonyos etnikum által egy másik etnikummal szemben szerzett „túlzott jogokat” jelentett, ahogy azt az erdélyi témájú vitákban sugalmazzák. Erdélyben „dedikált”, vagyis az uralkodótól (Magyarország királyától) szerzett jogokkal a nemesek, a Fundus Regius-on lévő székelyek és szászok, részben a hátszegi románok is és más hasonlók rendelkeztek. A modern értelmezés szerint, a kiváltságot egy bizonyos személy, vagy csoport egyfajta önkényes, pozitív diszkriminációs formaként értelmezik, melyet eltérő bánásmódban részesítenek mások rovására. E megfogalmazás szerint, kiváltságosoknak tekinthetők, például, egy etnokratikus, vagy „klerokratikus” rezsim képviselői (pl. a Habsburg Birodalom katolikus klérusa a XVIII. században, az erdélyi magyar nemesek és politikusok, tisztségviselők a XIX. században, a XX. század elején, a román tisztviselők a XX. és a XXI. században, a romániai ortodox felekezet a XX. század első felében és részben 1989 után is és így tovább. Következésképpen, meghatározásából fakadóan egy olyan etnokráciában, mint amilyen a XX. századi Románia, egy etnikai kisebbség NEM lehet kiváltságos a modern értelemben, ahogy azt az a mítosz állítja, mely szerint a magyar kisebbségnek állítólag több joga van a román többségnek (tehát „kiváltságai” vannak).

Q.) ÖNRENDELKEZÉS: Az AEÁ elnöke, Wilson által 1918-ban kihirdetett, de tudatosan szelektív módon csak a „kliensnemzetekre” (lengyelekre, csehekre, szerbekre, románokra, de a németekre és a magyarokra nem) az Antant-országok tengeri gyarmattartó birodalmaival versengő kontinentális európai birodalmak szétdarabolása érdekében alkalmazott jog. Több ENSZ-charta révén a 60-as években foglalták törvénybe a (gyarmati helyzetből kifelé tartó) népek önrendelkezési jogát – amit a minden egyes államot megillető területi integritáshoz fűződő joggal ellensúlyoztak. A szakirodalomban jelenleg a BELSŐ ÖNRENDELKEZÉS fogalmáról folyik a vita, melyet egy bizonyos államon belül adnak meg az állam területi integritásának elfogadásával, például az autonómia különféle formáiban. A KÜLSŐ önrendelkezés (egy létező államtól elszakadás) csak abban az esetben tekinthető legitimnek, amennyiben a kérdéses állam erőszakos diszkriminatív lépésekkel megtagadja egy bizonyos etnikai csoport létezésének és megmaradásának biztosítását az általa lakott területen (vagyis a belső önrendelkezést!). Erdélyben a székelyek autonómiáért és saját jelképeik használatáért tett lépéseket a belső önrendelkezési óhaj kifejezéseiként lehet értelmezni, melyeket azonban a román állam szisztematikusan elutasít. Következésképpen a székelyek a nemzetközi jog alapján, nagyon elméleti síkon, de mégis LEGITIM módon követelhetnék maguknak a KÜLSŐ ÖNRENDELKEZÉSI jogot, vagyis az elszakadást attól a Romániától, mely megtagadja tőlük a legitim belső önrendelkezési jogot. Ezt a kockázatot vállalja Románia az általa gyakorolt intézményesített magyarellenességgel. A Hargita–Kovászna–Maros megyékben tevékenykedő kormánymegbízottak és más kvázi gyarmati tisztviselők idegességének és allergiás reakcióinak ez lehet a mélyen fekvő szubsztrátuma: tudatában vannak annak, hogy Románia elvileg ezzel magát delegitimálja azokban az erdélyi térségekben, adott esetben, egy székelyek számára kedvező nemzetközi helyzetben e terület elvesztését kockáztatva. Ebből következik az a valósággal mániákus igyekezet, mellyel minél nagyobb számban meg akarják ott tartani a nemrég betelepített román lakosságot – „etnikai tisztogatással” vádolva meg az őshonos magyarokat.

R.) AUTONÓMIA (területi, vagy kulturális): Egy bizonyos etnikai csoport (kulturális a.), vagy egy bizonyos régió (területi a.) önigazgatási és öntörvénykezési formája bizonyos hatáskörökben, egy bizonyos országon belül és az ország alkotmányával összhangban. Ld. Dél-Tirol helyzetét Olaszországban. Az autonómia NEM jelent SZEPARATIZMUSt, SZEGREGÁCIÓt, IRREDENTIZMUSt, ahogy azt szándékosan állítják, a fősodorhoz tartozó román közbeszédben tudatosan összemosva a fogalmakat, hogy ezáltal hiteltelenítsék a magyarok egyik jogos óhaját. Véletlenül, vagy sem, az autonómia meghatározása a Wikipédia román nyelvű változatán az állami függetlenséghez társítja az autonómiát – de ehhez nem adva meg semmilyen forrást és ellentmondva az autonómia számos országban elfogadott és gyakorolt meghatározásának.

S.) SZEPARATIZMUS/ELSZAKADÁS: Egy bizonyos területnek valamely államból történő elszakadására/kiválására irányuló mozgalom, melynek célja különálló állam létrehozása, vagy egy másik, általában szomszédos államhoz való csatlakozás/egyesülés. Lásd ÖNRENDELKEZÉS is. Meghatározásából adódóan a szeparatizmus alapvetően eltér az autonómiától. Az (autonomistákkal szembenállók által kihasznált) közös elem mégiscsak az ÖNRENDELKEZÉS (belső a.= autonómia); külső a. = szeparatizmus). A centralizmus/állami nacionalizmus támogatói által általában neki tulajdonított negatív áthallások dacára a szeparatizmus önmagában sem nem „jó”, sem nem „rossz” – egy kollektív váláshoz hasonlítható, az ország egy bizonyos részének azon óhajához/kísérletéhez, hogy bizonyos okokból elhagyja a kérdéses államot, kikerüljön a joghatósága alól. De az ENSZ Chartája értelmében minden államnak meghatározásából fakadóan joga van a területi integritáshoz (mely jogot részben ellensúlyoz a népek önrendelkezési joga), valamint a más államokkal kapcsolatos erőszakmentességhez. Másrészről a nemzetközi jog engedélyezi konszenzuális, közös megegyezésen alapuló szeparatizmust (Csehszlovákia esete 1994-ben).

T.) SZEGREGÁCIÓ: A negatív áthallások nélküli szegregáció kifejezés bizonyos – többek között emberi – populációk területi különélését jelenti. Ezzel szemben a negatív áthallásos szegregáció egyes csoportoknak egy bizonyos személy, vagy hatóság általi diszkriminációs célú szándékos területi elkülönítését jelenti – mely csoportok e lépések hiányában természetes módon osztoznának ugyanazon a területen (pl. vendéglők, közlekedési eszközök, közintézmények és más hasonlók). Nagyon is nyilvánvaló, hogy a szegregáció nem jelent sem autonómiát, sem szeparatizmust, ahogy azt szándékoson rágalmazó módon sugalmazzák a romániai autonómiaellenes diskurzusban. A lehető legsértőbb dolog Székelyföldön azzal társítani az autonómiát, hogy ennek megvalósulása esetén a térségbeli románok és a magyarok elkülönülnének a vendéglőkben, a vonatokon, a cégekben és egyebekben, külön bejáratokkal és tartózkodási helyekkel, melyeket kizárólag csak az egyik etnikum használhatna. Az Európai Bizottság meghatározása szerint, bizonyos csoportok önkéntes elkülönülése NEM jelent szegregációt.

U.) DISZKRIMINÁCIÓ: A román jogrend szerint, „diszkrimináció alatt bármilyen olyan fajon, nemzetiségen, etnikumon, nyelven, valláson, társadalmi kategórián, meggyőződésen, nemen, nemi irányultságon, koron, korlátozottságon, nem fertőző krónikus betegségen, HIV-fertőzöttségen, hátrányos helyzetű kategóriához tartozáson, vagy bármilyen más kritériumon alapuló megkülönböztetés, kizárás, korlátozás értendő, melynek célja, vagy hatása az emberi jogok, vagy szabadságok és a törvény által politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális, vagy a közélet bármely más területén elismert jogok korlátozása, elismerésének, vagy egyenlő körülmények közötti használatának és gyakorlásának megakadályozása”. FONTOS: A Románia által ratifikált regionális és kisebbségi nyelvek európai chartája (magyarul – E-RS) szerint, „a regionális, vagy kisebbségi nyelvek érdekében, az ezen nyelvek beszélői és a lakosság többi része közötti egyenlőség megvalósítását célzó, vagy a specifikus helyzetüket figyelembe vételére irányuló különleges lépések nem tekinthetők az elterjedtebb nyelveket beszélőkkel szembeni diszkriminációs aktusnak tekinteni”.

V.) ETNIKAI KISEBBSÉG: 1918–1919-ben, a párizsi békekonferencia környékén létrehozott fogalom, mellyel azokat az őshonos és addig államalkotó, egyes esetekben a származási városaikban és régiókban többségben lévő etnikai csoportokat jelölték, melyek egyes hajdani soknemzetű birodalmak határainak önkényes átrajzolásával a „kisebbségiekkel” szemben ellenségessé tett többségi lakosságú nemzeti (nacionalista) államokban találták magukat. A nemzeti kisebbség fogalom csak egyéni jogokat – megtagadva azokat a kollektív és államalkotói jogokat, melyekkel a kérdéses csoportok a múltban rendelkeztek –, valamint egy bizonyos többségi etnikai csoporttal szembeni explicit, vagy implicit alárendeltséget von maga után.

Az 1918-at követő időszakban az volt az elképzelés a jövőre vonatkozó terv, hogy a „nemzeti kisebbségeknek” idővel el kellett volna tűnniük asszimilációval, az újonnan létrehozott/megnövelt területű etnokratikus államok által nekik (szintén önkényesen) biztosított jogok elégtelen mértékével, és kimondottan egyfajta szépségtapasznak szánták az átmeneti időszakra, amíg végleg nem asszimilálódnak az akkoriban domináns francia mintára szabott új nemzeti államok névadó etnikumaiba. Ez a francia, jakobinus ihletésű meta-koncepció jelenik meg részletekbe menően a többek között az 1918 után újonnan megszerzett területeken élő őshonos népességekkel szemben Romániában (és sokkal szélsőségesebb módon Görögországban és Törökországban) is alkalmazott politikákban.

Legkésőbb a 90-es években, több évtizednyi, részben nemzeti/etnikai motivációjú konfliktus és háború után még az ezeket a politikákat Kelet-Európára kényszerítő nemzeti-gyarmatosító államok (Franciaország) is elismerték, hogy rossz irányba kényszerítették minden áron (Kelet-)Európát, mely irány a XX. század elejei balkáni, görögországi, törökországi etnikai tisztogatásokban, a náci táborokban történt emberírtásokban, a Lengyelországban, Kelet-Poroszországban, Csehországban, Szlovákiában, Jugoszláviában bekövetkezett deportálásokban és újabb etnikai tisztogatásokban csúcsosodott ki… A koncepciók és nemzeti metapolitikák szintjén bekövetkezett irányváltást az 1989 után megfogalmazott és számos állam által az 1990–2000 időszakban ratifikált, regionális nyelvek védelmére vonatkozó keretegyezmények és charták fejezik ki. De a számos aláíró államban létező intézményesített nacionalizmus miatt, ezek a nemzetközi szerződések tisztán fakultatív jellegűek. Így például Franciaország, ahol magának az Európa Tanácsnak van a székhelye, a mai napig NEM ratifikálta a kisebbségi és regionális nyelvek chartáját.

W.) ASSZIMILÁCIÓ: Egy bizonyos identitási/nyelvi/vallási csoport tagjainak egy másik identitási/nyelvi/vallási csoport általi, nyomásra/fenyegetésre történő ÖNKÉNTELEN befogadása/átvétele. Ilyenek például a katolikussá, ortodoxszá, iszlámistává átváltoztató, illetve magyarosító, románosító, németesítő, lengyelesítő és más hasonló jelenségek, melyekre bizonyos hatóságok/államok/hatalmi központok politikáinak KÖVETKEZMÉNYEKÉNT került sor és melyek az utóbbi évszázadokban bevésődtek a kollektív köztudatba.

X.) AKULTURALIZÁLÁS: Egy bizonyos identitási/nyelvi/vallási csoport tagjai identitásának egy másik identitási/nyelvi/vallási csoport tagjai általi ÖNKÉNTES, sőt akár proaktív, kényszer nélküli elfogadása/átvétele. Lásd egy befogadó kultúra kultúrájának/nyelvének és életmódjának egy másik környezetből származó személyek általi elfogadása (pl. egyes migráns lengyelek elszászosodása a XIX. századi erdélyi városokban, az erdélyi örmények proaktív elmagyarosodása, a bukaresti görögök/törökök/szlávok, valamint számos dél-romániai városokba költözött magyar elrománosodása.)

Y.) KOLLEKTÍV BŰNÖSSÉG: Egész közösségek hibáztatása és elítélése az egyes tagjaik által (látszólag) elkövetett tettekért. Ez az elv NEM LÉTEZIK a nemzetközi, az alkotmány- és büntetőjogban, mégis egyes jelentős konfliktusokban a domináns helyzetben lévők önkényesen és szelektív módon alkalmazzák ezt: pl. Németország  hibáztatása az első világháború kirobbanásáért, egyes társadalmi osztályok és bizonyos etnikumok tagjainak megvádolása, deportálása és kiirtása a Szovjetunióban és más kommunista országokban, a zsidó közösségek megvádolása és kiirtása 1933 után Németországban és más diktatórikus államokban, a németek kollektív elűzése/deportálása Csehszlovákiából, Lengyelországból, Kelet-Poroszországból, Magyarországról, Jugoszláviából, Romániából 1944/45 után, illetve a magyaroké Csehszlovákiából, a muzulmán bosnyákoké a 90-es években, a boszniai polgárháború idején.

Egy nép kollektív bűnösségét gyakran az online fórumokon nemzeti (nacionalista) témákban zajló spontán vitákban is felhozzák, általában bizonyos nem kívántos álláspontok hiteltelenítésére, vagy elrettentésére (mottó: „Fogd be a szád, mert a ’te néped’ x, y, z szörnyűségeket követett el a múltban az ’én népem’ ellen!”)

Z.) TRANSILVANIA/ERDÉLY/SIEBENBÜRGEN: Kárpátokon belüli, legalább 1000 éve soknemzetű, soknyelvű, sokfelekezetű régió, ahol az idők folyamán számos őshonos nép lakott, a számbeli többség–kisebbség viszonyok jelentős módosulásaival. A régiót Európa miniatűr hű másának lehet tekinteni (csak itt található meg az ÖSSZES nagy nyelvi és felekezeti csoport történelmi jelenléte), ugyanakkor a fejlődésében (és visszafejlődésében is) Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa összes jelentős pozitív (együttélés, kölcsönhatás) és negatív (hegemonizmus, konfliktus) tendenciáit is tükrözve.

Hans Hedrich, politológus, civil aktivista

neuerweg.ro, 2017. augusztus 14.

Ce “nu” trebuie să știm despre Ardeal, după 1918 – ca să rămânem proști și după 2018

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Szerkesztési elveinkről bővebben itt talál tájékoztatást.

Reklámok

Interakció

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt kedveli: