//
most olvassa...
Élő múlt/Securitate, Bérek/munkaügy, Befektetések, Délvidék/Horvátország-Szerbia-Szlovénia, Emberi jogok, Felvidék/Szlovákia, Gazdaság, Infrastruktúra, Kárpát-medence, Kárpát-medencei körkép, Kárpátalja/Ukrajna, Közösségi/kisebbségi jogok, Külpolitika, Kormányzás, Magyar szervezetek, magyar-magyar, Magyar-román, Magyarokról, Mezőgazdaság, Pénzügyek, Politika, Régiók/autonómia, Történelem, Trianon, XX. század

Trianon öröksége: jaj a legyőzötteknek! – Hunyadi Attila Gábor történész a párizsi békediktátum létrejöttének körülményeiről – Erdélyi Napló

A száz évvel ezelőtt aláírt trianoni békediktátumnak máig tartó hatásai nemzedékek életét határozták meg. A közösségi jogfosztással küzdő romániai magyarság megaláztatása már Trianon előtt elkezdődött, amikor a román csapatok 1918 decemberében önkényesen megszállták Erdélyt. A diktátumhoz vezető útról és az azt követő önszerveződés nehéz éveiről Hunyadi Attila Gábor történésszel, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusával beszélgettünk.

Tokaji Trianon-emlékmű. Június negyedikén Kárpát-medence-szerte települések százain emlékezik a magyarság (erdelyinaplo.ro/Facebook)

– Gyakran elhangzik az a kérdés, hogyan zsugorodott a 324 ezer négyzetkilométeres közép-európai nagyhatalom egy 93 ezer négyzetkilométeres kis állammá?

– A Magyar Korona országai mintegy 324 ezer négyzetkilométerre terjedtek ki. Horvátország és Fiume kikötője (ma Rijeka) nélkül Magyarország 283 ezer négyzetkilométert kitevő területe 1918–1919 nyomán és a trianoni békediktátumban leszögezve csökkent 93 ezer négyzetkilométerre. A Horvátország nélküli 18,3 milliós népességéből 10,7 milliót veszített el a környező utódállamok javára. 63 ezer négyzetkilométer 3,5 millió lakossal Csehszlovákiához, 103 ezer négyzetkilométer 5,2 millió emberrel Romániához, 66,5 ezer négyzetkilométer 4 milliónál több lakossal Jugoszláviához és mintegy ötezer négyzetkilométer 392 ezer lakossal Ausztriához került. A 21 négyzetkilométeres Fiume kikötőt Olaszország kapta meg, majd a második világháború végétől Jugoszlávia részévé vált, jelenleg Horvátországhoz tartozik.

Az egységes gazdasági-pénzügyi tömböt áthatolhatatlan vámfalak és határvonalak szabdalták föl.

Amennyiben Horvátországot nem számítjuk a Szent Korona országai közé – abban az értelemben, hogy 1868-tól saját autonómiával és államisággal rendelkezett –, akkor is megállapítható: Magyarország területének kétharmadát és lakosságának több mint felét veszítette el. Magyar anyanyelvű lakosságának az egyharmada került idegen uralom alá.

– Románia hogyan kezelte a Trianonban ölébe hullt hatalmas tartomány demográfiáját?

– Nagyobb területet szerzett, mint amennyi a trianoni Magyarország területe maradt. Az első világháború előtti 137 903 négyzetkilométernyi Románia az alig 7,9 millió lakójával kétszeresére növekedett. Ha területgyarapodásába beleszámítjuk Erdélyt, a Bánságot, valamint a Partiumot kitevő 103 ezer négyzetkilométert, illetve hozzáadjuk az Ausztriától származó 10 442 négyzetkilométernyi Bukovinát és a cári Oroszországtól szerzett 44 422 négyzetkilométernyi Besszarábiát, a két világháború közötti Nagy-Románia kiterjedése megközelítette a 300 ezer négyzetkilométert 17,1 millió lakossal. E hatalmas területszerzést a nemzetiségi és anyanyelvi adatok manipulálásával kezdték szépíteni. Míg a Monarchiában nem a nemzetiséget, hanem az anyanyelvet és vallási/felekezeti hovatartozást regisztrálták, Romániában a nemzetiségi hovatartozást rögzítették. Első lépésként a magyar anyanyelvű és magyar kultúrájú zsidóságot választották le statisztikailag az erdélyi magyarságról, ugyanakkor a román hangzású családnevűeket anyanyelvi hovatartozásuktól függetlenül nagy valószínűséggel román nemzetiségűnek nyilvánították.

Nem csoda, hogy Jakabffy Elemérnek az 1920–1921-es adatokat közlő Erdély statisztikája című kiadványát a román hatóságok elkobozták és bezúzatták.

Hunyadi Attila Gábor kolozsvári történész szerint a trianoni szerződés kisebbségi záradékát teljesen kilúgozták (erdelyinaplo/Facebook – Hunyadi Attila Gabor)

– Románia azzal érvelt, hogy a román etnikum többségben volt Erdélyben. Mit jelentett ez a  valóságban?

– A román etnikum az elcsatolt területeken többségben volt, de a legtöbb városban és bányavidéken még a relatív többséget sem érte el. És léteztek térségek – Székelyföld, Érmellék, Szatmár, Bihar és Csanád/Arad megyék nyugati fele –, ahol alig volt jelen román ajkú lakosság. A vidéki és városi lakosság közti etnikai szempontú hátrány a többi elcsatolt területre is igaz volt, tehát Bukovina és Besszarábia, sőt

Moldva legnagyobb városa, Jászvásár esetében is más nemzetiségűek voltak túlsúlyban.

Innen származott a két világháború közötti demográfiai nemzetpolitikák késztetése az amúgy is szapora falusi lakosság mobilizálására, városra telepítésére, amely a nemzeti ipar kiemelt támogatásával, a funkcionáriusok számára teremtett kiváltságokkal, valamint az iparpártoló és a mezőgazdaságot elhanyagoló liberális gazdasági nacionalizmussal egészült ki. Mindez együttesen változtatta meg Erdély nemzetiségi összetételét.

– A román történelemoktatás sok évszázados álomról és a különböző történelmi korokban felsejlő román egyesülési törekvésekről ír. Mi volt ezzel szemben a valóság az 1910-es években?

– Érdemes leszögezni, hogy 1916, vagyis Románia hadba lépése előtt az erdélyi román gazdasági, politikai és kulturális elit – néhány kiugró kivételtől eltekintve – egyáltalán nem akart kiválni a Magyar Királyságból. Az 1916-os román betörés után viszont sok erdélyi román az Ókirályságba emigrált. Mások már a világháború előtt Romániába telepedtek le. A Regát kétéves központi hatalmi megszállása – 1916. december 6. és 1918. december 1. között –, valamint az 1918. májusi „bukaresti béke” megalázó feltételei és a román kormány propagandája ébresztette rá az erdélyi románságot arra, hogy itt az ideje a román nemzet egyesítésének. A román törekvéseket segítette az osztrák–magyar állam belső szétesése. A császár, illetve a király (IV. Károly) uralkodói hatásköréről való lemondása tette lehetővé, hogy a forradalmárok kormányokat buktassanak, ami elvezetett a nemzeti tanácsok vidéki és budapesti hatalomátvételéhez. Az országban keletkezett anar­chia, valamint a szövetségesek által támogatott és ösztönzött későbbi kisantant államainak hadseregei biztosították a megszállt területeken a hatalomátvételt másfél évvel a nemzetközi jog által is szentesített impériumváltás előtt.

– A románok december elsején Gyulafehérváron döntöttek az elszakadás mellett, ezzel szemben a magyarok két nagygyűlésen is az elszakadás ellen foglaltak állást. Miért bizonyult esélytelennek a magyar ellenállás?

– A november 28-án, Marosvásárhelyen gyülekező székely nemzetgyűlés, illetve a december 22-én Kolozsvárra megszervezett magyar nemzetgyűlés a nagyhatalmak közönyével szembesült. A kincses városbeli nemzetgyűlés után két nappal, 1918. december 24-én a román hadsereg bevonult Kolozsvárra. A kinevezett kelet-magyarországi, azaz erdélyi kormánybiztost, Apáthy Istvánt 1919 januárjáig tűrték meg Kolozsváron. December elsején megalakult a Székely Hadosztály, amelynek vezetője, Kratochvill Károly székely önkénteseket toborzott. Az Apáthy István és Henri Matthias Berthelot francia tábornok által jegyzett demarkációs vonalat megállapító Berthelot– Apáthy-egyezmény (1918. december 31.) a székely hadosztály és a román hadsereg közötti semleges zónát volt hivatott előírni. A Máramarossziget–Zilah–Csúcsa–Zám közötti vonal 1919 húsvétjáig maradt fenn a székely hadosztály három hónapon át tartó kiállásának köszönhetően. A januári és a márciusi Vix-jegyzékek – a nagyhatalmak által uralt Párizsi békekonferencia nevében átadott jegyzékek – a magyar közigazgatás és hadsereg visszavonulását parancsolták. Ez januárban a Károlyi-, márciusban pedig a Berinkey-kormány bukását okozta.

A székelyeket kevés utánpótlással és némi munícióval látták el, ilyenformán a hadosztálynak nem volt lehetősége tartani a frontot.

A Tanácsköztársaság kikiáltásával a nemzetközi porondon tovább romlottak a magyar szempontok.

– Mikor döntötték el az 1920. június 4-én aláírt békeszerződésben rögzített területek határait?

– A párizsi békekonferencia 1919. január 18-án ült össze a vesztesek nélkül, miközben teljes jogú tagsággal látták vendégül a szerb, a román és a csehszlovák kormányt. Sőt, az ukrán kormány is jelen volt.

A vesztesek – a németek, az osztrákok, a bolgárok, a törökök és a magyarok – nem kaptak meghívást.

A békekonferencia első két hónapjában – vagyis már a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt – nagyjából megrajzolták a vesztes államok új határait. Az utódállamok közti vita elsősorban a részletekről zajlott: például a Bánság arányos felosztása a szerbek és a románok között. A békekonferencián a Ion I. C. Brătianu miniszterelnök vezette román küldöttség elszánt diplomáciai harcot folyatott az 1916-os antant–román titkos szerződésben nekik ígért területekért, vagyis a Tiszáig terjedő térség minden négyzetkilométeréért. 1919 márciusában Pasic szerb külügyminiszterrel folyt a perpatvar a Bánság hovatartozása miatt. Amikor kiderült, hogy a feszült patthelyzetből nem sikerül kikászálódni,

a román miniszterelnök rávette a román királynét, hogy kíséretével, lányaival és udvarhölgyeivel látogasson Párizsba és Londonba.

A Ritz Hotelben megszálló, legújabb divat szerint öltözködő királyné a párizsi lapok címoldalaira került, az általa adott fogadások eseményszámba mentek. Személyesen találkozott a kor legnagyobb politikusaival, köztük Wilsonnal és Clemenceau-val is. A januári és a márciusi jegyzéket betetőzte a június 7-i Clemenceau-jegyzék, amely gyakorlatilag Magyarország trianoni határait a szerződés aláírása előtt kereken egy évvel írásba foglalta.

Magyar biztosítószövetkezet plakátja. Trianon után az erdélyi magyarságnak mindent újra kellett szerveznie (erdelyinaplo.ro – Archív)

– Melyek voltak az 1918. decemberi román katonai bevonulás első következményei?

– Jellemző, hogy az Erdélybe bevonuló román hadsereg fittyet hányt a belgrádi katonai konvencióra és a fegyverszüneti egyezményre. Vállalt kötelezettségei ellenére a legtöbb erdélyi városban a román állam 1919 januárjától átvette a helyi közigazgatást. Egy „átnevező bizottság” bevonásával átkeresztelték a szimbolikus tereket és utcákat. Legkésőbb Székelyudvarhely adta be a kulcsot: a színtiszta magyar városba utoljára neveztek ki román prefektust és polgármestert. A Gyulafehérváron megalakult és előbb Nagyszebenben székelő Kormányzótanács a szász Rudolf Brandsch kivételével az erdélyi román politikai, egyházi és pénzintézeti elitből állt. Székhelyét 1919 derekán helyezte át Kolozsvárra. A kormányzótanács első rendeletei törvényerejűek voltak, ugyanakkor érvényben hagyták a monarchia jogrendjét. Az autonóm kormányzást viszont csorbította, hogy a bukaresti kormány számára a királyi rendelet fenntartotta a kulcságazatok – külügy, hadügy, infrastruktúra, kommunikációs technológia (táviratszolgálat, posta) és szállítás – kormányzási monopóliumát. Az úgynevezett

Nagy-Románia gyakorlatilag kész tények elé állított mindenkit azzal, hogy az első parlamenti választásokat minden tartományban egyszerre szervezte meg 1919 novemberében, több mint fél évvel a trianoni békeszerződés aláírása előtt.

– A magyar jogkövetelések elutasítása kapcsán a Gyulafehérvári nyilatkozatban vállalt kötelezettségek be nem tartását szokták számon kérni a román politikusokon. Született nemzetközi érvényű kisebbségvédelmi szerződés is?

– A trianoni szerződés részeként jött létre a Kisebbségi és Kereskedelmi Szerződés, amelyet az 1919. novemberi parlamenti választásokon megválasztott kormányzó többség miniszterelnökének, Alexandru Vaida-Voevodnak a megbízottja, Constantin Coandă tábornok írt alá 1919. december 9-én. A szerződés a kisebbségvédelmet a Népszövetség Tanácsának és a Népszövetség keretében létrehozott Hágai Állandó Nemzetközi Bíróság igazságszolgáltatásának a felügyelete alá helyezte. A tárgyalások során megpuhított 12 paragrafusból álló kisebbségvédelmi szerződés első nyolc pontja volt jogilag kötelező Románia számára, azok a részek, amelyek egyéni jogokat biztosítottak a nemzeti és vallási kisebbségek számára. A kisebbségvédelmi szerződés további négy pontja – amelyek közösségi jogokat irányoztak elő, köztük „a székely és szász közületek számára vallási és tanügyi helyi autonómiát a román állam ellenőrzése mellett”, illetve más kollektív (nyelvhasználati, arányos képviseleti) jogokat tettek volna lehetővé – a diplomáciai csörte és az intim levelezések nyomán annyira ki lettek lúgozva, hogy már nem voltak alkotmányerejű módon kötelezővé téve Románia számára. Ezek után a román parlament tiszta szívvel ratifikálhatta a trianoni szerződést, ugyanis

Mária királyné levelezései révén sikerült megpuhítani és kilúgozni annak kisebbségvédelmi záradékait.

A szerződés mindazonáltal kötelező maradt Románia számára, de az elmúlt száz évben ritkán hivatkoztak rá nemcsak többségi, hanem magyar kisebbségi oldalról is. A minduntalan emlegetett Gyulafehérvári nyilatkozatokhoz képest ez a kisebbségvédelmi záradék a maga megpuhított formájában is nemzetközi jogilag kötelező érvényes dokumentum maradt.

– A békeszerződés tárgyalásai során felmerült-e némi jóindulat a magyar fél iránt?

– A békekonferencián a franciák is rájöttek, hogy óriási tévedés a korábbi nagy gazdasági egységeket felszabdalni. Viszont abból kifolyólag, hogy 1917 decemberétől 1919 végéig a szovjet Oroszország elleni hatékony fellépés volt az egyetlen és legfontosabb szempont a franciák számára, ezek az érdekek háttérbe szorultak mind a brit, mind a francia részről. Ha voltak is enyhítési próbálkozások, az 1919. júniusi Clemenceau-jegyzék óta érvényes szigorú határmegvonások maradtak érvényben.

Az aprócska, helyi szintű határvonal-kiigazítások a bizottságok hatáskörébe kerültek, ám a brit, francia, olasz és japán szakértők ritkán döntöttek Magyarország javára.

A hajózhatónak titulált Latorca miatt maradt Sátoraljaújhely állomás nélkül, és számos más falu szántóterülete és legelője esett a hermetikus elzárt határ túloldalára. Számtalan helyen hidak és közutak szűntek meg azáltal, hogy az országhatár semmiféle logika nélkül keresztülvágta azokat.

– Az új határok nemcsak a megcsonkított Magyarország gazdaságát, hanem az utódállamokét is ellehetetlenítették. Mennyire volt esély átmeneti enyhítésre, például szabadkereskedelmi övezetre?

– Ennek a lehetősége akkor merült fel, amikor a gazdasági szakértőknek sikerült egy-egy paragrafust becsempészniük a békeszerződésekbe, amelyek lehetővé tették volna, hogy 1925-ig az utódállamok, illetve Ausztria és Magyarország között fennmaradhasson egy vám­unió. Pontosabban megadták az utódállamoknak azt a lehetőséget, hogy saját belátásuk szerint döntsenek. Ám ahogy Beneš cseh külügyminiszter mondta, a csehek és a szlovákok nem pusztán politikai, hanem gazdasági függetlenségre is törekednek.

Miközben Ausztria és Magyarország valutája soha nem látott inflációval küszködött – az osztrák és magyar lakosság gyakorlatilag éhezett –, a cseh állam kegyelemből hagyott jóvá kereskedelmi szállítmányokat Ausztria irányába, Magyarország számára még ennél is ritkábban.

1920-ban Csehszlovákiát Jugoszláviával, a következő évben pedig Romániát Csehszlovákiával és Jugoszláviával összekötő (kisantant) katonai szerződések egyáltalán nem tartalmaztak ilyen irányú gazdasági záradékokat. A kisantant-államok csupán katonailag fogtak össze egy Habsburg-restauráció ellen és Magyarország esetleges revíziós törekvéseivel szemben. Miközben az Osztrák–Magyar Monarchia önellátó volt, az új utódállamok saját nemzeti iparukat és egész gazdaságukat elitjük megerősítésére, valamint a konkurencia kiszorítására használták fel. Nem is annyira magas vámtarifákat alkalmaztak, hanem nagy előszeretettel vezettek be például állategészségügyi és fogyasztóvédelmi korlátokat, amelyekkel hosszú időre teljes behozatali tilalmat rendeltek el.

– A román fennhatóság alá került Erdélyben hogyan boldogultak a magyarok?

– Kihasználva a nemzetközi joghézagokat, az erdélyi közigazgatás átvételével Románia az új államra teendő esküt megtagadó tisztviselőket tömegesen elbocsátotta. Rengeteg magyar állami tisztviselő számára kegyetlen és ellehetetlenítő körülményeket teremtett.

A Románia által elcsatolt területekről mintegy kétszázezer tisztviselő menekült Magyarországra.

A tisztviselők közül egy elég tekintélyes hányad viszont helyben maradt és segített a helyi intézmények szervezésében. Például Bocsánczy László, Valkó Lajos, Drexler Béla és Hargittay (Hargitay? – E-RS) Bertalan banktisztviselők és jogászok, ügyvédek vagy Láday István ítélőtábla-bíró a magyar intézmények – elsősorban a bankok, egyházak és szövetkezetek, biztosító intézetek – testületi, jogi és pénzügyi autonóm működésének a kereteit teremtették meg. Meg kell említeni Gyárfás Elemért (az Erdélyi Bankszindikátus alapító elnöke) és Jakabffy Elemért (Magyar Kisebbség folyóirat-alapító), akik Kós Károllyal együtt a legismertebbek a helyben maradók közül.

– Hogyan sikerült Trianon után gazdaságilag talpra állnia az erdélyi magyarságnak?

– Szimbolikus, hogy miközben június 4-én egész Magyarországon megkongatták a harangokat a békediktátum aláírásának időpontjában, Nagyenyeden összehívták alakuló közgyűlésre az Erdély területén működő fogyasztási szövetkezetek vezetőit, és megalakították a Hangya fogyasztási szövetkezetek központját. 1920 augusztusában Kolozsváron is megalakult a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége.

Az impériumváltás és az új vámhatárok, illetve a korábbi budapesti központ áruellátásának megszűnése megtizedelte a fogyasztási szövetkezeteket, és felére csökkentette a hitelszövetkezetek számát.

Erdélyben mintegy 300 magyar jellegű bank működött. Ezek felerészben helyi tulajdonlású takarékpénztárak voltak, amelyek az 1848-as forradalom utáni időszakban, de főleg a kiegyezés korában alakultak. A magyar jellegűnek mondható bankhálózat másik fele nemzetközi pénzügyi hálózatok helyi kirendeltségei, fiókjai voltak. A háború előtt 150 román bank működött és 42 szász jellegű pénzintézet, zömében takarékpénztárak, két földhitelintézet, valamint egy biztosítóintézet. A biztosítóknak kivétel nélkül át kellett alakulniuk. A nemzetközileg nem elkötelezett és többnyire helyi alapítású bankok 1922-ben Gyárfás Elemér elnökletével megalakították saját érdekképviseleti szervezetüket, az Erdélyi Bankszindikátust.

– Miként szenvedte meg az erdélyi ipar az impériumváltást?

– Az osztrák-magyar, illetve német érdekeltségű szénbányák és kohászati nagyvállalatok szinte kivétel nélkül átkerültek francia, belga, brit és többségi román tulajdonba. Az 1924-es bányatörvény véglegesítette a folyamatot, előírva, hogy a romániai vállalatok igazgatótanácsának legalább fele román állampolgárságú személynek kell lennie. Ennek következtében vált általánossá az a jelenség, hogy a legnagyobb gyárak, illetve a legtöbb bank és szövetkezeti központ igazgatótanácsába vagy felügyelő bizottságába befolyásos román politikusokat is beválasztottak. Ami leginkább sújtotta Erdélyt, de különösen a Partium és Bánság lakosságát, hogy hagyományosan a Magyar Alföld mezőgazdasági termékeinek feldolgozására szakosodó városokat – Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad és Temesvár – az új vámhatárok leszakították korábbi hátországuktól.

A számos kereskedelmi akadály ellehetetlenítette Magyarország és Románia között a feldolgozásra váró nyersanyagok importját,

így az Alföld mezőgazdasága túltermeléssel és válsággal szembesült, az új Románia nyugati határán végighúzódó városoknak pedig elsorvadó iparral és munkanélküliséggel kellett szembenézniük.

Makkay József

2020. június 04., 08:05 • utolsó módosítás: 2020. június 04., 11:49

https://erdelyinaplo.ro/extra/trianon-oroksege-jaj-a-legyozotteknek-n-hunyadi-attila-gabor-tortenesszel-a-parizsi-bekediktatum-letrejottenek-korulmenyeirol

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Szerkesztési elveinkről bővebben itt talál tájékoztatást.

Hírdetés

Beszélgetés

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt szereti: