//
most olvassa...
Élő múlt/Securitate, Bérek/munkaügy, Emberi jogok, Gazdaság, Kárpát-medencei körkép, Közösségi/kisebbségi jogok, Közoktatás, Kormányzás, Magyar szervezetek, Magyar-magyar, Magyar-román, Magyarokról, Oktatás és tudomány, Politika, Régiók/autonómia, Történelem, Titkosszolgálatok, Trianon, XVI-XVII. századok, XX. század

Riasztó szórványosodás Nagyenyeden – Sándor Botond unitárius lelkipásztor 38 évnyi szolgálat tapasztalatairól – Erdélyi Napló

Sándor Botond unitárius lelkész 38 évnyi nagyenyedi szolgálat után a napokban megy nyugdíjba. Életútja szorosan kötődik Dél-Erdély egykori magyar központjához, Nagyenyedhez, ahol az elmúlt évtizedekben a magyar közösség rohamos fogyásnak indult. A lelkipásztorral a közösségépítésről és a szórványsors kihívásairól beszélgettünk.

Enyedi György püspök emlékét idéző kopjafa a nagyenyedi unitárius templomkertben (erdelyinaplo.ro – Makkay József)

– Emlékszik még arra, hogy mi fogadta 38 évvel ezelőtt Nagyenyeden a Székelyföldről érkezett lelkipásztort?

– Már ideérkezésünk kalandos volt. Előző parókiámról, Székelymuzsnáról traktoros utánfutóval szállítottuk a dolgainkat Erkedre, és bepakoltuk a bérelt vagonba. Nagyenyedig a 150 kilométeres távot a vagon egy hét alatt tette meg, mert ide-oda csatolták. Amikor végül megérkezett, kiderült, hogy nem találunk járművet, amivel az állomásról a parókiáig lehetne szállítani a bútrokat. Az egyház számára nem adtak teherkocsit, vagy azt kérték, hogy biztosítsuk a szállításhoz szükséges benzint, amivel nem rendelkeztünk. Végül a helyzet úgy oldódott meg, hogy egykori gondnokom ismerte a sofőriskola mesterét. Megegyeztünk, hogy a gyakorlatozó diákok teherkocsival vállalnak egy-egy fuvart a bútorainkkal. De ez csak a „logisztikai” rész volt, mert amikor beléptünk a parókiára, kiderült, hogy lakhatatlan. Több hónapnyi kemény munkámba került, amíg padlót cseréltünk, megjavítottuk és lefestettük az ajtókat és ablakokat. Nem volt gazdája semminek: a templom- és a parókia udvara inkább hasonlított egy elhagyott bozóttengerhez, mint egy városi portához.

– Székelyföldi lelkészként másra számított?

– Annak ellenére, hogy mindig otthon éreztem magam Nagyenyeden – édesapám Torockószentgyörgyön szolgált, én a Bethlen Gábor Kollégiumba jártam –, amikor eljöttünk Székelymuzsnáról, mondtam a feleségemnek, hogy nem fogjuk megtalálni az ottani híveket. Székelyföldön egy nagy családként éltünk: bármi történt az egyház körül, mindig jöttek az emberek segédkezni. De ez kölcsönös volt. A férfiak építkezéseken dolgoztak, így az otthoni munka jórészt az asszonyokra maradt. Természetes volt, hogyha kimentek a mezőre, szóltak a papnak, nézzen be az állatokra, tegyen eléjük eleséget és itassa meg.

Nem voltam nyakkendős pap: ha valakinek segíteni kellett, mindig szívesen tettem.

Gyerekkorom óta így éltem meg a közösségi együttlétet. Nagyenyeden ez másként alakult, és időbe telt, amíg sikerült kiépíteni azt a fajta közösségi életet, ami a székelyföldi lelkészi munkámra emlékeztetett. Az emberek ismertek, ezért is hívtak meg egyhangúan az enyedi gyülekezetbe az előző lelkész távozása után. A Ceaușescu-rendszer utolsó hét esztendeje nagyon nehéz időszak volt. Nemcsak azért, mert az üzletekben semmiféle élelmiszert nem lehetett kapni, hanem anyagilag olyan helyzetben vergődött az egyházközség, hogy a fizetésemet sem tudtam felvenni. Egyértelmű volt: ha itt akarok maradni, akkor siránkozással semmire nem megyünk. Elvállaltam ingyen a kántori állást, és a felségemmel a templomgondozást, hogy végre kialakuljon valami. A szószékről hirdettem az igét, harangoztam, takarítottuk a templomot, irtottuk a gazt, építkeztünk, kevertem a maltert az építkezéshez…

Sándor Botond unitárius lelkész: „arra törekedtem mindig, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen Isten és ember előtt” (erdelyinaplo.ro – Makkay József)

– Egy fiatal lelkipásztor számára ezek valószínűleg ma már nehezen elképzelhető dolgok. A pap elsődleges feladata ugyanakkor a közösségépítés. Ez Nagyenyeden hogyan sikerült?

– A magyar történelemben Nagyenyed a dél-erdélyi magyarság legfontosabb központja volt, a 19. század végéig az erdélyi protestáns lelkészképzés centruma is egyben. És nemcsak Trianonig számított virágzó magyar városnak, hanem jóval azután is. Az 1920-as és 30-as években sok székelyföldi értelmiségi telepedett ide. A kollégium tanári kara, a börtön alkalmazotti gárdája, sőt a helyi rendőrség emberállománya is jórészt magyar volt: az 1960-as évek végéig Nagyenyed többségében magyar városnak számított, amibe kollégiumi diákként még belekóstolhattam. Emlékszem, a kolozsvári és a marosvásárhelyi színház vendégelőadásaira: rendszerint két előadást tartottak, annyi érdeklődő váltott jegyet. A magyar közösségi életnek tehát igen komoly hagyományai voltak, ami derékbe tört.

Ceaușescu iparosítási politikájával a hetvenes években gyakorlatilag egyik napról a másikra megtörtént a lakosságcsere. Diákkoromban még volt olyan időszak, amikor alig lehetett román szót hallani, de mire érettségiztem, már alig beszéltek magyarul az utcán.

Ezt a gyors változást én is megéltem. A románság a távolabbi falvakból, a Mócvidékről költözött be az újonnan épített tömbházlakásokba, a környékbeli magyar falvakból – Torockó, Torockószentgyörgy, Szentkirály, Csombord, Magyarlapád, stb. – a munkaerő naponta ingázott, tehát arányaiban jóval kevesebb magyar telepedett le Nagyenyeden, mint román. Mire lelkészként idekerültem, és elkezdtem feltérképezni a gyülekezetet, már román tengerben keresgéltem. Elődöm egy listát hagyott hátra az egyházközség tagjairól, de címeket nem találtam, így elkezdtem házról házra, tömbházlakásokra járni, hogy kiderítsem, ki hol lakik. Tizenöt évvel korábban nyilván teljesen másként alakult volna a közösségépítés.

– A nagyenyedi unitárius gyülekezet is kiöregedett egyházközség, ahol Dél-Erdély más településeihez hasonlóan a lelkész temet, és ritkán keresztel. Milyen volt ez négy évtizeddel ezelőtt?

– A Bethlen-kollégiumban a nyolcvanas években párhuzamos magyar osztályok működtek, manapság a kis osztályok létszáma csak nagy nehézségek árán jön össze. Száz unitárius gyereknek osztottunk akkoriban karácsonyi csomagot. Ma sem tudom, hogyan jött ez össze, hiszen semmit nem lehetett kapni a kereskedelemben. Egy papírzacskót is nehéz volt beszerezni, amibe belepakoltunk néhány édességet, hogy meglepjük őket. Vallásórákon az imaterem megtelt gyerekkel, pedig a rendszer emberei tiltották. Ha a pap szombat délutánra hívta a gyerekeket, akkor a párttitkár rászólt az iskolára, hogy arra az időszakra a tanárok és tanítók szervezzenek más foglalkozást. A gyerekek sokszor mégis hozzám jöttek.

A gyülekezetnek 38 évvel ezelőtt négyszáz fölötti létszáma volt, ma 190, azaz kevesebb, mint a fele.

A kilencvenes évek elején úgy tűnt, nincs lényeges fogyás. Végig én vállaltam a kollégium unitárius vallásoktatását. A rendszerváltás utáni években az 1–4. osztályban 30–35 unitárius kisdiákom volt, és a líceumi osztályokban több, mert a nagyobb diákok a környékbeli unitárius falvakból, illetve Aranyosszékről is itt tanultak. Ez a helyzet 30 év alatt teljesen megváltozott. Tavaly, amikor visszavonultam az iskolai vallásoktatásból, az elemi osztályokban három unitárius kisdiákom tanult, az 5–8-ban pedig kettő… A temetések és a keresztelések adatainak ismeretében azonban ez nem meglepő, hiszen 2019-ben tizenkét személyt temettem, tavaly pedig hatot, és mindkét évben egy-egy keresztelésre került sor. Temető papként megyek nyugdíjba.

Egy az Isten. Az 1929-ben épített nagyenyedi unitárius templom tornya (erdelyinaplo.ro – Makkay József)

– Magyar állami támogatással új óvoda és bölcsőde indult Nagyenyeden. Ezek a gesztusok mennyire tudnak változtatni a lesújtó demográfiai helyzeten? – A demográfiai helyzetünk alakulását illetően nem vagyok optimista. Azoknak a fiataloknak, akik még itt maradtak, az óvoda fontos gesztus, de akik kitelepedtek Angliába, Németországba, Ausztriába, Olaszországba és sok más nyugat-európai országba, már nem fognak visszatérni. Nagyenyed rendszerváltás előtti ipara felszámolódott – a vasgyár csődje után mintegy tízezer ember került az utcára az enyediek és a környező falvak lakói közül. Aki itt él, ingázik más településekre dolgozni. A fiatalok számára nem vonzóak a kis fizetések. Aki nem külföldre megy, az Kolozsvárra vagy más nagyvárosba költözik, ahol jobbak az elhelyezkedési lehetőségek. Nem tudjuk, hogy a helyi magyarság számára mi a kiút. Sokszor beszélgetünk erről a helyi emberekkel. Mindenki elmondja a véleményét, de „világmegváltó recept” nincs.

A képlet egyszerű: ha nem maradnak helyben élő fiatal családok, akkor nem születik gyerek, és gyerek nélkül nincs jövő.

– Szokott magyar fiatalokat esketni Nagyenyeden?

– Ritkán. Aki itthon marad, az inkább vegyesházasságban keresi a boldogulását. Ha közelebbről ismerem, akkor őszintén elmondom a véleményem, hogy mi vár rá az ilyen kapcsolatban. Rengeteg a rossz példa. A román házastárs szinte soha nem tanul meg magyarul, és a magyar fél lassan beleolvad a román környezetbe. Keveseknek sikerül kilépni ebből. Volt egy eset, amikor a magyar anyuka hosszú évekkel ezelőtt elvált a férjétől, mert az megtiltotta neki, hogy a gyerekkel magyarul beszéljen. Magához vette a kicsit, és később nálam keresztelte meg, itt is konfirmált. Ma a fia Kolozsváron él, az egyetemen tanít magyar diákokat, és magyar családja van. Őt az édesanyja mentette meg, de az ilyen példa ritka, mint a fehér holló. A román–magyar vegyesházasságból származó gyermeket eleve ortodoxnak keresztelik, onnantól fogva pedig egyértelmű, mivé válik.

– Nagyenyeden az unitárius gyülekezet a legkisebb. Milyen az együttműködés a református és a katolikus közösségekkel?

– Nagyon jó! A közösségi rendezvényeket összefogással hozzuk tető alá. Ebbe most beleszólt a pandémia, de például tavaly januárban még közösen emlékeztünk meg az 1849 januárjában Axente Sever és Simion Prodan pópák vezetésével legyilkolt mintegy ezer nagyenyedi magyarról. Ez a tragikus esemény a rendszerváltás óta minden évben közös istentiszteletre hívja Nagy­enyed magyarságát, ilyenkor koszorúzzuk meg az emléktáblát. A megemlékezésekre rendszerint eljön a román polgármester is. Többször beszélgettünk vele erről a szomorú történetről. Nyilván a román utókor számára is ez kényelmetlen esemény. Gesztusértékűnek tartom, hogy közösségi gyászunkban ma már ők is osztoznak. Tudják, hogy erre a szörnyű történetre 172 év után sincs magyarázat. De nemcsak gyászban, hanem más közösségi rendezvényeken is találkozik a nagyenyedi magyarság. Igaz, sokkal kisebb lelkesedéssel, mint például 40–50 évvel ezelőtt, amikor egy-egy előadásra akkora tömeg gyűlt össze, hogy nem fértünk el a teremben.

– Ön régi lelkészi család sarja. Mennyire volt természetes, hogy édesapja példáját követve a hetvenes években a teológiára iratkozik?

– Történész és levéltáros fiam éppen most dolgozik a Sándor-családfa összeállításán. Bizonyosan tudjuk, hogy az 1600 évektől 11 lelkész élt az családban, az első az 1600-as években szolgált. Érdekes módon azonban többen úgy kerültek erre a pályára, hogy eredetileg mást akartak. Édesapám orvosnak készült, de a két világháború között heten voltak testvérek, és egy székelyföldi faluban nehéz lett volna előteremteni az iskoláztatás költségeit, így a teológia mellett döntött. Én biológus szerettem volna lenni. Gyerekkorom óta a növény- és állatvilág megszállottja vagyok: ma is úgy ismerem az élőlények latin neveit, mint egy hivatásos szakember. Amikor 1974-ben felvételizni készültem, szóltak, hogy esélyem sincs.

Édesapámat figyelte a Szekuritáté az 1956-os események miatt, vastag dosszié készült rólunk. A katonaságban az egyik tisztem elmondta, hogy mit írnak rólunk, úgyhogy esélytelen lett volna a teológián kívül más szakra iratkozni.

Mivel fejből ismertem a bibliai történeteket és az énekeskönyvet, a teológiára való felvételi könnyen ment. Hamar megszerettem a papi hivatást, annak ellenére, hogy a kommunista rendszer titkosszolgálata nemcsak az apám, hanem az én lépéseimet is figyelte. Ha magyarországi vendég érkezett, másnap mindig behívattak a Szekuritátéra faggatni. Még belegondolni is szörnyű a kommunista rendszer működésébe, nemhogy évtizedekig átélje az ember…

– Mire emlékezik legszívesebben ebből a 38 évnyi nagyenyedi szolgálatából?

– Lelkészi beiktatómon Pál apostol szavaival fogalmaztam meg célkitűzéseimet: arra törekszem, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen Isten és ember előtt. Úgy érzem, ez teljesült, és ezért hálás vagyok. Sok mindent építettünk a gyülekezetben – többek között a 16. században Nagyenyeden született Enyedi György püspök tiszteletére egy tanácstermet és kopjafát avattunk –, de legszívesebben az évi rendszerességgel megejtett családlátogatásokra emlékszem. 38 év alatt ezek csak kétszer maradtak el: 1990-ben, amikor súlyos beteg voltam, és tavaly a pandémia idején. Ez nehéz műfaj a lelkészek számára, én mégis nagy szeretettel vállaltam, mert ilyenkor lehet lelkileg igazán közel kerülni a gyülekezet tagjaihoz. Nem minden családban sikerült, de a többség szívesen fogadott. A gyülekezetépítés egyik igen fontos momentuma volt ez Nagyenyeden is.

Makkay József

2021. február 26., 10:16 • utolsó módosítás: 2021. február 26., 10:17

https://erdelyinaplo.ro/interju/riaszto-szorvanyosodas-nagyenyeden-n-sandor-botond-unitarius-lelkipasztor-38-evnyi-szolgalat-tapasztalatairol

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Szerkesztési elveinkről bővebben itt talál tájékoztatást.

Beszélgetés

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt szereti: