//
most olvassa...
Film/fotó, Irodalom, Kárpát-medencei körkép, Képzőművészet, Magyar szervezetek, Magyar-magyar, Magyar-román, Magyarokról, Művelődés, Politika, Színház, Zene/tánc

Válasz Puzsér Róbertnek: kell egy ősrobbanás! – Nethuszár

Amint az ismert, Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a Telexnek adott egy videóinterjút, amelynek egyes részei vihart kavartak a magyar irodalompolitikai (hangsúly a politikai kifejezésen) körökben. Most a szokásos ellenzéki hisztihadjáratot kihagyom, amikor bizonyos közéleti szereplők középkori szerzők műveivel példázónak, hogy miért nem állja meg a helyét Szilárd KORTÁRS irodalomról alkotott véleménye, ott nekem nincs mit mondanom, így jártak, önmagukról állítottak ki a szövegértési bizonyítványt, és adtak igazat Szilárdnak.

Hang.hu portálon azonban, az általam tisztelt és megbecsült Puzsér Róbert is hozzászólt a vitához, a maga sajátos stílusában, amit ugyan lehet nem szeretni, de legalább az övé, és nem egy másolt minta, ezzel pedig egyedülálló értéket képvisel, ami nem féletétlenül Puzsér dicsérete, hanem a szakma szegényessége, de erről majd lesz még szó. És ezért gondoltam azt, hogy én is kifejtem erről szóló véleményem, nem azért, mert olyan fontos szereplője lennék a magyarországi közéletnek vagy a magyar irodalomnak, nem vagyok az, és nem is leszek, ez pedig így van rendjén, hanem azért, mert én lennék az, aki a magyar irodalompolitika (ha úgy tetszik, irodalomgazdaság) nemi szervének a rossz felén térdel. Egyszerűsítve, a nevem: fogyasztó!

Én vagyok az egyike annak a sok ezer, tizezer kultúraszerető magyar embernek, akit úgy neveltek felmenői, hogy jövedelmük tíz százalékát próbálják kultúrára fordítani, egyrészt önmagunk művelésének önző, másrészt a magyar kultúra támogatásainak nemes céljából. Nem mindig sikerült, és nem is mindig volt jövedelmem, de, amikor igen, akkor egyáltalán nem éreztem azt, hogy a súlyos ezrekért megvásárolt kortárs szerző könyve, a pár százból megvásárolt mozijegy, az adómból is támogatott popkulturális szakma termékei bármiben is visszaadnának nekem valamit, vagy bármit is.

Vagyis: fizettem azért, hogy ne kapjak semmit, vagy legalábbis nem túl sokat!

Kérdés, ugye, hogy miből tudja az emberfia, hogy kap-e egyáltalán valamit, és honnan tudjuk, hogy a kevés az valóban kevés-e, a semmi pedig tényleg a nulla lenne ebben az esetben?

És itt kell nekünk beszélni Kevinről, arról, amit a magyar kulturális elit nem szeret meghallani, nem akar szembesülni vele: köszönhetően annak, hogy mi, magyarok, több ország területén élünk, egymástól sokszor fényévnyi távolságokra, ami a mentalitásokat illeti, és az is furcsa, hogy december elsején kell leírnom: „köszönhetően”, de ebből az állapotból kifolyólag van egy helyzeti előnyünk: nemcsak ismerünk MÁS kulturális mintákat, hanem BENNÜK ÉLÜNK. Akkor is igaz ez a tétel, ha az erdélyi magyarok és a román kultúra szereplői között még mindig nem alakult ki a fel nem borítható szoros viszony, de különösen igaz ez olyan esetekben, amikor az egyszeri magyar kultúrafogyasztó, aki ebben a képletben kultúrafogyasztó elsősorban, és csak utána magyar, azzal szembesül, hogy pénzéért minőségibb, aktuálisabb, és – önző szempont, de lényeges – saját szellemi, lelki fejlődése szempontjából értékesebb terméket kap, ha megvásárolja a kortárs román író legújabb regényét, majd arra ébred, hogy román irodalmi lapokat böngész: vajon mikor jelenik meg a kedvenc szerző újabb kötete.

Kicsit mellbevágó, de főként nehezen emészthető tény, hogy 2009-ben olyan személy kap irodalmi Nobel-díjat, akinek munkássága, regényei egész Kelet-Európának szólnak, akinek regényeiben ott van az elmúlt évtizedünk, és szüleink megnyomorított életének tablója, ennek ellenére, ebben az esztendőben magyar irodalompolitika azt a teljesítményt tudta felmutatni, hogy a „A rókák csapdába esnek” címűn kívül egyéb Herta Müller regény nem jelent meg magyarul, de még az az egy sem volt kapható a boltokban. A Libriben, 2009-ben, az eladó nem is tudta, kicsoda Herta Müller, de ez már csak egy személyes pikírt megjegyzés, és nem tartozik szorosan a tárgyhoz.

Mindeközben Romániában….

Mindeközben Romániában a legnagyobb példányszámban megjelenő országos napilap, az Adevarul hétvégi számaihoz mellékletként csatolták Herta Müller könyveit. Ha csak az újságot akartad: 5 lej, ha kellett a könyv, akkor 25 lejből kijöttél (akkoriban 2 doboz cigi ára), és máris faltam a „Animalul inimii”-t, a „Pe cand vulpea era vanatorul”-t, hogy aztán jöjjön a „Leaganul respiratiei”, sort pedig zárjam most a „Mereu aceeaşi nea şi mereu acelaşi neică”-val, így aztán 2010-2011-re már magam mögött tudtam jónéhány Müller-kötetet, a magyarországi irodalomgazdaság pedig még csak ekkor kezdett ébredezni.

Ma már van ugyan magyarul Müller-kötet, de alig-alig bírom elolvasni – annyira jó volt a román fordítás (Nora Iuga, a Müller-kötetek fordítója maga is költőnő, a fordításain keresztül ismerkedtem meg művészetével, mert egyik hozta a másikat), hogy az olyan visszaadhatatlan kifejezések, mint a cerul gurii nekem már fájóan hiányoznak a magyar kiadásból. Így történt meg az, hogy a magyar irodalompolitika engem például kis híján elvesztett, ugyanis feltett és határozott szándékom volt, hogy soha többet pénzt nem adok ki kortárs magyar termékre, ahogy a bántóan balfaszka magyar filmek világát is elkerülöm. (Végül csak megjött Sayfo Omar az Allah tágas földjén-vel…)

Ezt persze mintegy bevezetőként írtam, és aztán nem is így történt, mert nem tudok elszakadni magyarságomtól, de főként azért is lehet mindez érdekes, hogy Puzsér is át tudja érezni: más a közeg, amiből jövünk, és itt a kultúrateremtő aktor versenyez a Te figyelmedért, megbecsülésedért, nem pedig fordítva. Bár a román irodalompolitikának is megvan a maga ezer baja, az a fajta bálványimádást, amit Pesten be tudnak mutatni egyes szereplők, nos, az errefelé szinte ismeretlen, és nagyjából a tucatrangú írók és az ő szűk körükre korlátozódik – nem hiába példálózik Szilárd azzal, hogy a románok (és a lengyelek) elvégezték a maguk revízióját.

A bántóan balfaszka magyar filmekről szólva: évtizede, ha nem több, hogy egyszerűen nem tudok magyar szinkronnal sem filmet nézni, nemhogy magyar filmben hallgatni a szereplőket. Abszolút igaza van Demeter Szilárdnak, amikor arról beszél, hogy színpadi színészek hangsúlyoznak úgy egy kamera előtt, mintha a tét az lenne, hogy a hátsó sorban is hallják őket. Tesóim, HD van meg 5.1-es hangrendszerek, a gyomrod korgását is fel tudják venni, nem kell erőltetni, és itt Puzsér említi az Aranyélet magyar sorozatot, mint jó példát, ez pedig oka annak, amiért végül is tollat ragadtam, mert ez nagyon jól mutatja, hogy mit jelent az, ha két különböző szocikulturális közegben élünk.

Ugyanis az  Aranyélet sorozat pont a ROSSZ példa, a kiemelt rossz példa, mert azt jelenti az HBO segítségével, támogatásával SEM sikerült értékelhető, határainkon is túlmutató produkciót letenni az asztalra, ha pedig az Aranyélet az, ahova Puzsér Robi szerint el kéne jutni, akkor azt hiszem nagyon alacsonyra tesszük a nívót, mert ott vannak a románok az Umbre-val, és vittek vele mindent, a lengyelek pedig a Watahával mutatták meg, hogy Hollywood nincs is olyan messze, és akkor az olyan román alkotásokról, mint a Senatorul melcilor, vagy a Ceuasescu-házaspár kedvenc rendezőjének utolsó eposzáról, a Poker-ről már nem is beszélek, mert ott van még a California Dreamin’ alig 2007-ből, mi pedig azóta sem tudtunk még csak hasonlót sem letenni az asztalra!

Nem hiszem, hogy mindez csak a gyenge filmrendezők rossz vezetésén múlott – hajlok afelé, hogy az egész filmszakma, ahogy az összes többi kulturális szektor, önmaga foglyává vált: a kommunista rendszer akolmelege által nyújtott egzisztenciális és népszerűségi előnyöket megőrizni kívánó hálózat kontraszelekciója eredményezte azt, hogy mára jóformán még csak alapanyag sincs, amiből esetleg újat lehetne építeni. Az egyszeri kultúrafogyasztó elfordult ettől a bántó középszerűségtől, és a feltűnési viszketegség manifesztálódásainak médián keresztül történő erőltetésétől – aki igényesebb volt, az internetnek köszönhetően más kulturális forrásokra csatlakozott rá, a kevésbé igényesnek maradt a mulatós, hamis gengszter, valamint a rapnek az a pannóniai változata, ami pont fix semmiről sem szól. Hol van az olyan bátor rapszöveg, amit a Parazitii-tól lehet hallani a Mesaj pentru Europa-ban, hogy a Fuck you Romania-t már ne is említsem?

Ilyenkor nem kell csodálkozni, hogy a szerény jövedelmem tíz százalékából nem fogok magyar filmekre áldozni, nem veszem meg a koncertbelépőt valamelyik álgengszter koncertjére, és nem fizetek elő az RTL Klub szolgáltatásaira, hogy hódoljak kedvenc popkulturális fogyasztói szokásomnak, a tehetségkutatók követésének, ellenben habozás nélkül átutalom az utolsó 50 lejem a Ceapa VALÓBAN független alkotóinak, hogy letölthessem azt a filmjüket, amit ilyen szerény forrásokból valószínűleg soha nem fognak leforgatni a magyarországi kollégáik, és lelkesen előfizetek az Antenaplay-en a román X-factor-ra, egyszerűen azért, mert KAPOK VALAMIT cserébe. Nem bántásból mondom, de mintha Magyarországon azt adná elő a popkultúrát közvetítő kereskedelmi és tévés kaszt, hogy amit ők csinálnak, azt CSAK úgy lehet csinálni, és ez MINDENHOL ilyen.

Aki nézett már román X factort, az pontosan tudja, hogy ez nem igaz, lehet tolni a showbizt úgy is, hogy a valódi tehetség megmutatkozik és nem rúgják ki első körben, hogy a mentorok nem önmagukat sztárolják tréningruhában és nem bunkó beszólásokkal illetik a tehetségtelenebb versenyzőket, hanem az illetőket adásba sem vágják, a fellépők jók, a produkciók közben pedig nem azt mutatja a kamera, hogy miként vihognak és kotyognak a mentorok, hanem magát a produkciót, hogy az X-faktor összehasonlító példájánál maradjak, ami hűen tükrözi vissza a kényelmetlen valóságot: MINDENT, ami ma folyik Magyarországon a kulturális életben, ideértve a popszakmát is, lehet JOBBAN, de még inkább, lehet JÓL is csinálni, és az égadta világon senki nem veszít vele semmit, a néző pedig végképp nem.

Nagyjából ezt éreztem ki Szilárd szavai mögül is, amikor arról beszélt, hogy a román és a lengyel kulturális közeg elvégezte a maga revízióját, és egyet is értek vele, amikor a kortárs irodalom nyolcvan százalékának a kikukázásáról beszél, amihez nyugodtan hozzácsaphatom a kortás bulvár, kereskedelmi és showbiz termékek nyolcvan százalékát legalább, a reakciók viszont pont azt mutatták meg, hogy erre szükség is van. Puzsér Róberten kívül nem akadt olyan kultúraktor, aki ESETLEG, feltételes módban legalább, de megengedhetően viszonyult volna Demeter Szilárd kijelentéséhez, olyan pedig végképp nem akadt, aki azzal kezdte volna reakcióját, hogy „nézzük csak meg a vágatlan felvételt, ha lehet, mit is mondott pontosan Szilárd?”

Ez utóbbi pedig nagyon jól megmutatja, hogy miért is volt szükség erre a kijelentésre: legalább lesz valami, amire száz év múlva vissza tudunk mutatni, hogy „volt valaki, aki megmondta, de nem hallgattak rá”.

Isten adja, hogy ne így legyen!

Felcser V. Örs
(Ghonzó)

Borítókép: „Rest Energy” 1980, Marina Abramovic és Ulay közös performansza. Egyikőjük a nyílvesszőt, másikuk az íjat tartja, mindketten enyhén hátradőlnek. Így maradtak órákon át, tudva azt, hogy bármelyikük elengedi az általa fogott eszközt, akkor az íjvessző Marina szívébe fúródik. Az egykori Jugoszláviából, Tito-féle partizánszülőktől származó Marina ma a világ egyik legismertebb és legbefolyásosabb művésze. Ulay 2020 márciusában hunyt el. Kép forrása: The Guardian

(Nethuszár)

2021. 11. 29. 17:23:16

Kapcsolódó:

Válasz Puzsér Róbertnek: kell egy ősrobbanás!

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Szerkesztési elveinkről bővebben itt talál tájékoztatást.

Beszélgetés

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt szereti: