//
most olvassa...
Emberi jogok, EU, Külpolitika, Kormányzás, Oktatás és tudomány, Politika

A fekete gentleman – Maszol

John McWhorter (képünkön) amerikai nyelvész, egyetemi tanár, a New Yok Times vezércikkírója, a New Yoker és az Atlantik esszéistája, az egyik legjelesebb fekete értelmiségi. Legújabb, 2021-ben megjelent könyve a Woke Racism. How a New Religion Has Betrayed Black America? (azaz Az erkölcscsőszök rasszizmusa. Hogyan viszi jégre egy új vallás a fekete Amerikát?) világszerte vihart kavart. Egy évre rá német kiadásban is megjelent Die Erwählten (Kiválasztottak) főcímmel.

Fotó: NECCS Facebook-oldal

 

A kötet megírásának apropójául a chicagói Northwestern University jogi fakultásának 2020-as ülése szolgált, amikor is Georg Floyd meggyilkolása által kiváltott Black Lives Matter mozgalom hatása alatt a kar professzornői és professzorai elérkezettnek látták az időt, hogy „nyilvánosan meggyónják bűneiket”. A gyűlés vége felé ünnepélyesen felálltak és töredelmesen bevallották: mindannyian testületileg kivételezetteknek és rasszistáknak tartják önmagukat.

Persze nem teljesen önként cselekedtek. Ez később egy-két fekete dáklány twitteres tiltakozásából is kiderült.

McWhorter esszéje is metsző kritikával fordul az ellen az „antirasszizmus” ellen, mely a szerző meggyőződése szerint csak arra szolgál, hogy egy ideológiájától megrészegült baloldal öntelt moralizmusát tovább erősítse, de mely a legkevésbé sem érdekelt abban, hogy a fekete népesség létfeltételei a legkisebb mértékben is megváltozzanak. Ez az émelyítő „széplelkűség” a feketékre nézve is elkeserítő, de ami még nagyobb baj, az az, hogy lépésről lépésre szétveri az amerikai társadalmat magát is.

McWhorter egy olyan terrorról beszél, mellyel a „kritikai fajelmélet” (Critical Race Theory) antirasszistái mindent embert vád alá helyeznek, aki ideológiai alapelveiket, melyek szerint a fehér ember kivételezett, bűnös és rasszista, nem osztja. Még akkor is, ha az illetők maguk is elítélik a rasszizmust és ennek megfelelően cselekednek is. A fehéreknek ugyanis – nézeteiktől függetlenül – folyamatosan azon kell munkálkodniuk, hogy velük született rasszizmusukat, az eredendő bűnt levetkőzzék. Merthogy erre ugyanúgy soha nem lehetnek teljesen képesek, mint ahogyan fehérségüket sem vetkőzhetik le. A militáns Race-aktivisták szerint ez is velük született adottság, ez teszi azzá őket, amik. Egyszer s mindenkorra. Kiút nem lehetséges.

Így aztán magától értetődik, hogy mindenki gyanús, aki él. Immár bőrszíntől függetlenül, mert a rasszizmus fertőzőbb, mint a legveszedelmesebb vírusok. Emberek veszítik el állásaikat, embereket nyilvánítanak rasszistává, állítanak pellengérre, taszítanak ki, szolgáltatnak ki a gyilkos megvetésnek. Ráadásul olyasmikért, amiben semmiféle bűnük nincs és nem is lehetett. (Lásd Floyd meggyilkolása!) Ártatlan megnyilatkozásokat forgatnak ki voltaképpeni jelentésükből. Az újabb keletű erkölcscsőszök ugyanis „woke”-ok, azaz éberek, és ott is észreveszik a rasszizmust, ahol voltaképpen nyoma sincs.

McWhorter konkrét példákkal is bőven szolgál. Alison Roman, a New York Times gasztronómiai szakírója például egy írásában megbírálta a félig fehér, félig tájföldi Chrissy Teigen és a japán Marie Kondo némely munkáit. De mert egy fehér nő vette magának a bátorságot, hogy részben vagy egészében színesbőrűeket kritizáljon – mellesleg tárgy- és szakszerűen –  rögtön rasszistává is vált. Felfüggesztették állásából, ámbár szabadkozott. Csakhogy a szabadkozás – a morális érzék elhatalmasodásának ebben az új kultúrájában – voltaképpen a bűn elismerését jelenti, az meg, ha még nem is szabadkozol, a bűnösségben való megátalkodottságról tanúskodik. Ez az erkölcscsőszök logikájának veleje.

Merthogy korántsem elszigetelt esetekről van szó. A példák tetszés szerint sorolhatók: a sajtóból, a politikából, a tudományból vagy a kulturális közéletből. Ahol a Critical Race Theory aktivistái vádat emelnek, ott már a védekezés, sőt a védelem is értelmetlen, az észérvek hiábavalók.  Az ítélet végérvényes: ami vagy aki fehér, annak rasszistának kell lennie. Hogy az újkeletű antirasszizmus ezzel egy olyan gondolkodásmód csapdájába téved, mely maga is leplezetlenül rasszista. Ami sajnos csak egyike azoknak a paradoxonoknak, melyekben az „elmélet” megreked. Véli a könyv német recenzense, Thomas Ribi is.

A felfogás lényegére csak akkor érezhetünk rá, ha nem a vélt politikai mozgalmat látjuk mögötte, hanem azt, ami annak tulajdonképpeni lényege, a vallási bigottizmus ateista válfaját. Hitet, mely hirdetőit azzal a megnyugtató érzéssel tölti el, hogy ők másokkal ellentétben a jó oldalon állnak. Az egyetlen és kizárólagos igazság kiválasztottjának és hirdetőjének lenni mámorító érzés. (Ezt fiatalabb éveimben kommunista szüleim példáján én magam is megtapasztalhattam.) Az amerikai baloldal képviselői olyan ateista prédikátorok, akik a balliberális hitvallást terjesztik. Szövegeik a vasárnapi prédikációkra emlékeztetnek, melyek rendszerint nem új ismereteket közvetítenek, hanem a közismert és megszentelt tudást erősítik meg. (Ami továbbra is lehet – még mindig – maga, az önnön marxi lényegéből kiforgatott kommunizmus is.)

Ez az oka annak, hogy ebbe a gondolatvilágba, az eredendő bűn fogalma is visszaszivárog. S a hívek az eretnekség elfeledettnek vélt „eltévelyedését” is középkorias (vagy a hírhedt „béketáborból” is ismeretes) indulatokkal bélyegezhetik meg.

Persze a tragikus valóságot: a fekete népesség jelentős részének nyomorát, aluliskolázottságát, a kábítószeres bűnözés mértéktelen gyakoriságát, a rendőrségi túlkapásokat maga McWhorter sem tagadja. A kiutat azonban az oktatási rendszer mélyreható reformjában és kábítószerforgalom (számomra korántsem problémamentes) legalizálásában látja. (Bár a kábítószerek kérdése, innen Kelet-Európából nézve feltehetően nem azonos az amerikaival.)

Amint az a fentiek után szinte már természetesnek tekinthető: az, aki kimondja mindazt, amit Amerikában nem lehet kimondani (íme a lassan kivénhedő „új világ” egy másik meghökkentő paradoxona) ordas indulatok és gyűlöletrohamok kereszttüzében találja önmagát. Mégis McWhorter – a fehérek kegyeinek és a feketék rajongásának hajszolása helyett) a lehetetlent is vállaló fekete remény arra, hogy a valamikori álmaink tárgyából lassan észbontó paradoxonok halmazává kuszálódó Amerika mégiscsak visszatalálhat ahhoz a demokráciához, melynek egyik legjelentősebb modern kori megteremtője.

McWhorter egyik legutóbbi – Ribi által is idézett – interjújában vallja: „Demokrata vagyok, és nem teszem ki magam annak, hogy olyan emberek szolgálatába szegődjek, akik önnön erkölcsi felsőbbrendűségük mákonyával zsibbasztják ép elméjüket.”

A magam ódivatú módján – ha lenne még nekem – most én is kalapot emelnék a fekete gentleman előtt.

Bíró Béla

https://maszol.ro/velemeny/A-fekete-gentleman

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.

Szerkesztési elveinkről bővebben itt talál tájékoztatást.

Hírdetés

Beszélgetés

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt szereti: