„Németországban nincs pluralizmus. Németországban illúzió a sajtószabadság”. Aki ezt mondja, az tudja, mit beszél. Vagy legalábbis tudnia kellene. Udo Ulfkotte Helmut Kohl politikai tanácsadója volt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztője és egy Whistleblower című folyóiratot vezet. A folyóirat olyan hírek alternatív információforrása kíván lenni, melyekre a „klasszikus” média nem tér ki. Minthogy „Németországban nincs pluralizmus”, ebből az következik, hogy szükség volt egy whistleblower-re, mely megmondja, hogyan is működnek a dolgok. Ulfkotte nemrég egy könyvet is kiadott, címe: Gekaufte Journalisten (Megvásárolt újságírók). Egy ilyen provokatív címmel és még olyanabb alcímmel – „Hogyan vezetik a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke a német médiát” – talán természetes is volt elvárni, hogy jól fogyjon. De kevesen számítottak ekkora piaci sikerre. Az az igazság, hogy Ulfkotte ért a téma felépítéséhez, annak tudálékos kezeléséhez, elméleteit mindenféle lábjegyzettel teletűzdelve – részletes dokumentálódást sugallva.
Csakhogy a dokumentálódás minden, csak nem részletes. Amikor, például, azt állítja, hogy a közszolgálati televízió nézettsége drámaian csökkent, hogy csak a tévénézők 5 százaléka választja az ADR-t és forrásként egy másik újságíró kommentárját idézi, aki valójában a 14 és 29 év közötti sport iránt érdeklődő közönségről írt és semmiképpen sem az általános nézettségekről. Amikor azt írja, hogy a ZDF adó a felelős azért, mert a német liberálisok rosszul szerepeltek a választáson és nem kerültek be a Bundestagba, a szerző egy médiára szakosodott folyóirat egyik komoly elemzését idézi; de elfelejti megemlíteni, hogy a komoly folyóirat szintén idézett – de iróniával –, egy szatirikus cikk címét.
Amúgy a könyv mindenféle kliséket és a szerző által bizonyosságnak gondolt dolgokat tartalmaz, állítja a Krautreporter: „Az újságírók minden nap, minden órában manipulálnak minket”; vagy: „a sajtó főszereplői valójában a NATO kommunikációs irodájának képviselői”; vagy: „csak megjátsszák a sajtószabadságot”. És szinte folyamatosan vádak szerepelnek (bizonyítékok nélkül): korrupció, manipulálás, a magukat az államnak, az amerikaiaknak, vagy különféle cégeknek eladó újságírók.
Röviden, a könyv tele van nem igaz dolgokkal, vagy féligazságokkal, manipulált információkkal és szemenszedett hazugságokkal. Egyes recenzensek odáig is elmentek jóindulatukban, hogy nekiálltak sorra megcáfolni mindegyiket. Mások távolságtartással kezelték és arra figyelmeztették az olvasókat, hogy ne vegyenek mindent komolyan benne. Mindenestre mindazok, akik írtak róla, hűvösen fogadták a könyvet. A FAZ, például, azt írja, hogy „volt kollégánk könyvében egy adott pillanattól kezdve már nem lehet különbséget tenni a valóság és a fikció között”. De mit számít ez?
A lényeg az, hogy Udo Ulfkotte nagyon jól megértette, hogyan működik a médiapiac és megértette a közvélemény mechanizmusait is. Nagyon jól tudja, hogy a könyve körüli cécó segíti a népszerűsítését. Az, hogy a komoly sajtó szinte teljes egésze fenntartásokat és elhatárolódásokat fogalmazott meg a recenzióiban a könyv állításaival szemben, az ő malmára hajtja a vizet: nos, látják? Nem tetszik nekik és normális, hogy ellent mondanak nekem, számítottam a negatív krónikákra, mert mind egyformák, bérújságírók – ezt üzeni ő az olvasóinak. A könyvet pedig viszik, mint a cukrot, főleg azóta, hogy a fősodorhoz tartozó sajtó felfigyelt rá és bírálni kezdte. Bebizonyosodott, hogy mindenhol egyforma a vonzódás a mindenféle összeesküvés-elméletekhez. Még ott is, ahol kritikus érzékre számítottál. Még egy olyan országban is, ahol pluralizmus és sajtószabadság van. Még Németországban is.
Matei Martin
dilemaveche.ro, 2014. október 27.
EuroCom - Romániai Sajtófigyelő 
Beszélgetés
Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.