Magyarországi románok, hazátlan emberek: „Miért rakták ki a rumán zászlót a templomunkba? Ez templom magyar, nem rumán földön van!” – Adevărul

ASSZIMILÁLÁS A magyarországi románok nem akarnak politikáról beszélni, sem a Magyar Gárdáról, sem Andrei Şagunaról, akinek, valaha, szobrot is akartak állítani, ami a mai napig sem valósult meg (valójában Körösszegapátiban mégis szobrot állítottak neki – E-RS). Nem. Ők csak békében akarnak élni, ha pedig ehhez le kell mondaniuk egy-egy szentről, vagy a nyelvről, akkor legyen.

Megkérdeztük minden romántól, akivel elbeszélgettünk, hogy minek tekinti magát, románnak, vagy magyarnak? És semmilyen választ sem kaptunk. És továbbra sem kaptunk volna, ha változatlanul így, „vagy”-gyal tettük volna fel. A „magyarországi román” az egyetlen helyes változat ennek a közösségnek az életében, mely két nemcsak különböző, hanem egymással ellenséges világ határán él, egy olyan közösségnek, mely hol az egyiké, hol a másiké, hol mindkettőé, de a leggyakrabban a senkié.

Asszimiláció, kettős identitás, skizofrénia – ez csak néhány kifejezés azok közül, melyeket a magyarországi románok akkor használnak, amikor magukról beszélnek. Mely kifejezések nem tudják megmagyarázni, hogy egy román többségű magyarországi település románjai miért vonták felelősségre az ortodox papot, amikor kitűzte a „magyar földön” lévő templomukban a román zászlót. Azt sem tudják megmagyarázni, hogy miként fér meg ugyanazon a gépkocsin egy Nagy-Magyarország térképes matrica és egy Arsenie Bocat ábrázoló, meg egy román ima.

Méhkerék az egyetlen magyarországi település, ahol a románok többségben vannak. Csakhogy a magyarok is többségben vannak. A 2011-es népszámláláskor a 2.000 méhkerékiből 1.700 románnak vallotta magát, 1.600 pedig magyarnak. Néhány egymásután találomra elhelyezett kérdés a kérdőívben legitimálta a kettős identitást: magyar anyanyelvű románok, román anyanyelvű magyarok. Amikor vonalat húzol, hova számolod őket?

„Egyesek azt mondják, hogy nincs kettős identitás, de… egy ilyen, skizofrén állapotban vagyunk”, mondja Bertold Netea (fotó) alpolgármester. Családneve esetében mindig is használta Netye változatot – ez áll a névjegykártyáján is. Így tettek a szülei is. Évről évre egy-egy „y”, egy-egy „k” a „c” helyett. Ardeleanból Argyelán lett, Costeaból Csotye, Mihuţból Mihucz, Pătcaşból Patka, a Sava család pedig elkezdte Szávaként aláírni a nevét. A dokumentumokon keresztül nehéz nyomon követni a nevek elmagyarosodását, mert már régóta szokás, hogy a magyarországi román irataiban István szerepel, holott ő csak a Ştefanra felelt.

E jelenségre nézve a legjobb nyilvántartások a román temetők sírköveibe vannak vésve. Ott láthatod, hogy Munteanu Petret Muntyán Péterként temették el és azt, miként változott Mihai Mihállyá és Gábor Gavrilă miként kéri az ortodox Istent, hogy fogadja be a lelkét. Ezt a folyamatot pedig az pecsételte meg, amikor a román nevek magyarosításához társult a Jessica, Nicholas, Briana és Eric típusú keresztnevek megjelenése a fiatal szülők preferenciái között.

„Azért írjuk magyarul a nevünket, mert így hozta a történelem”, mondja Netea és felidézi, hogy anyja őt is mindig arra bíztatta: „Kilépték a faluból, felejtsd el a nyelvet!”. Akkoriban még hátat fordítottak neked, ha románul hallottak beszélni. Ez most már nem történik meg, de csak azért, mert ahogy azt Tiberiu Iova, a mindig is Magyarországon élt román magyarázza, a magyarországi románok „úgy beszélnek, ahogy kell, egymás között románul és magyarul, amikor magyarokkal vannak”. Ők alkalmazkodtak, a magyarok asszimilálták őket.

A román kultúrát belülről ássák alá

Mely asszimilálást most nem a román közösségen kívülről, hanem éppenséggel a szívéből diktálják. A magyaroknak nincs más dolguk, mint felügyelni a néhány okos fiú által végrehajtott folyamatot, akik ráébredtek, hogy az etnicitásból jó pénzt lehet keresni – ők az etnobizniszesek. Olyan személyek, akik kihasználják az e kisebbségen belüli konfliktusokat, melyek a románok történelmi közössége és a „jövevények”, az ide 1989 után érkezett románok között léteznek, kihasználják, hogy a románok nem ismerik a saját történelmüket és természetesen kihasználják a történelmi traumák által kiváltott és a labdarúgó-mérkőzések által táplált románok és magyarok közötti feszültségeket.

„Mit keresne a templomunkban a román zászló?”

Ezzel magyarázható az is, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor a méhkeréki Ioan Bun pap az ottani, csak románok által látogatott ortodox templomban ki akart tűzni egy román zászlót, a hívők miért tiltakoztak. „Nem. A templomunkban nincs keresnivalója a román zászlónak”, mondták egyesek. Az atya hagyta, hogy elteljen egy kis idő és amikor alkalma adódott rá, kitűzte a zászlót, amit most is láthatunk a templom kékre és aranyszínűre festett oltára előtt.

Egyházi zászló formájában van ott, a templomot valaha támogató családok nevét viselő zászlók és más ortodox jelképek között. Egy aranyszínű rojtokkal díszített zászlóról van szó és szintén aranyszínű a közepébe hímezett stilizált sas is. Három összevarrt atlaszdarabból áll, egy pirosból, egy sárgából és egy kékből, melyek átfedik egymást, a méhkeréki templom háromszínű egyházi zászlója pedig valójában egy félárbocra eresztett román zászló.

Amikor meglátták a templomban, egyesek meggondolták magukat – „Adjon az Isten egészséget a pap úrnak, mert kitűzte a román zászlót a templomunkban”, mások pedig felelősségre vonták a 20 évvel ezelőtt Magyarországra érkezett aradi missziós papot.

Egyesek azt kérték, a másik oldalára tűzzék ki a magyar zászlót is, de „mit keresne a magyar zászló a templomunkban?”, kérdezte akkor az atya – de nem hangosan. Annyit mondott nekik: „Na jó, hagyják, majd meglátjuk, talán megtesszük”. „Talán megtesszük, talán megtesszük… és nem tettük meg. És nem is fogjuk megtenni”, mondja nekünk most.

Minden épületen három zászló

Méhkeréken minden épületen, amely valamilyen intézmény székháza, három zászló van: egy magyar, egy román, és egy EU-s. Így van ez emberemlékezetek óta és sohasem volt gond, mint a templomi zászlóval.

A Magyarországon született és felnőtt románoknak ki kell javítaniuk magukat, mert a „román” helyett „rumán”-t (az eredetiben „rămânesc” – E-RS) mondanak, főleg az idősek. Annak idején így mondták. És van még egy szóhasználatuk, még mindig használatos: „maradós” (az eredetiben: „e rămas” – E-RS), ami az „elmaradott” kifejezésből származik. Sok idevalósi azt mondja, Románia maradós, de gyorsan hozzáteszi, hogy „az utóbbi években azért fejlődött, már nincs olyan nagy különbség közte és Magyarország között”.

Arsenie Brocaval egy Nagy-Magyarország nagyságú Wartburgban

A skizofrénia is és a kettős identitás is öröklődik. Vajon ez utóbbi még ragályos is? Pusztaottlakán (Otlaca Pustă), egy Gyulától 35 kilométerre lévő faluban (valójában község – E-RS) és ahol 2011-ben 93 román élt, az ortodox templom udvarával szemközt van egy két udvar közötti improvizált parkoló. Vasárnap van és a templomban hét román pap tart misét a Szent Kenet tiszteletére és kb. 20 hívő imádkozik a rokonok egészségéért.

Kint semmi sem mozdul, egyetlen gépkocsi sem halad át, senkit sem látsz a kapukban és az udvarokon sem, csak a szél fúj elég erősen ahhoz, hogy amikor vágóképeket készítünk meg-megmozduljon egy-egy falevél, ne legyen halott a táj, mert amúgy is a temetőben filmezünk. Még meleg van, bár október közepe és a lenyugvó nap szépen rásüt a sírkövekre.

Ebben a templom előtti parkolóban több gépkocsi van, egy részük Arad, vagy Bihar megyei rendszámtáblával. Köztük van egy 1.3-as Wartburg is, egy kifakult drapp színű, amit Békéscsabán (Bichişciaba) vettek nyilvántartásba (így! ennek megállapításának módjára nincs adat – E-RS). Az egyik ajtója félig nyitva, egy kabát és egy félliteres vizes palack van a jobboldali ülésen, egy fényvisszaverő köpeny és néhány apró a hátsó ülésen, valamint két matrica van ráragasztva, az egyik a hátsó ablakon, a másik a műszerfalon. A hátsó Nagy-Magyarország térképe, amelyen Erdély piros-fehér-zöldre van festve. A műszerfalon lévő Arsenie Boca, a romániai ortodox atya fekete-fehér képe, amit a román nyelvű ima keretez: „Jézus Krisztus Urunk, Isten Fia, könyörülj meg rajtam, a bűnösön”.

Mi vagy, román, vagy magyar? Erre soha nem fogsz választ kapni, ha így, „vagy”-gyal teszed fel. „Magyarországi román”, ez az egyetlen helyes változat ennek a közösségnek az életében, mely két nemcsak különböző, hanem egymással ellenséges világ határán él, egy olyan közösségnek, mely hol az egyiké, hol a másiké, hol mindkettőé, de a leggyakrabban a senkié.

A méhkeréki népitánc-csoport egész Magyarországon ismert. „Tudják, hogy román népi táncok és senki sem próbálja elrekeszteni”, mondja Netea. Múlt nyáron Bukarestre, a Román Parasztmúzeumba jött az együttessel. „Nézd csak, mennyire hasonlít a mienkére a magyarok viselete”, csodálkozott egy hölgy. A magyarok románoknak, a románok magyaroknak tartják őket.

„Mindenki magáénak követel, amikor szüksége van rád és megtagad, amikor már nincs rád szüksége”, magyarázza azzal a „Na és, mi új van a Nap alatt!” hangsúllyal a hangjában Stela Nicula tanárnő, aki román nyelvet és a románok kultúráját és civilizációját oktat a gyulai Bălcescu Középiskolában. Tudja, hogy hol felhasználják, hol magára hagyják, ahogy alakul, a választási ciklusok pontosságával. Ez zavarja, de ami igazán fáj neki az az, hogy az emberek nem akarnak megérteni egy nagyon egyszerű dolgot. Amikor el akarja magyarázni, miről van szó, két mondatban ötször használja az „élni” igét. Mert a politikai nyilatkozatok, a választási ígéretek és a külügyminisztériumok messze vannak. Itt minden arra korlátozódik, hogy a tied között élj, azon a földön, amibe a tied vannak eltemetve, túl azon a határon, ahova Trianon vetett téged (így! úgy tűnik, a szerzőknek alapvető történelemismereti hiányosságaik vannak – E-RS).

„Nem lehetünk olyanok, amilyeneknek önök szeretnének minket, olyanok vagyunk, amilyenek. Azt várják el tőlünk, hogy esetleg úgy éljünk, mint azok, akik egész életükben az anyaországban élnek. De mi nem élhetünk így, mert egy másik országban élünk.

És azok a körülmények is, amikben az évszázadok során éltünk… Ha tényleg ismernék ezeket, akkor nagyon büszkék lennének, hogy még létezünk. Voltak nagyon nehéz… nagyon, nagyon nehéz pillanataink, amikor senki sem sietett a segítségünkre” (Stela Nicula, román nyelv és a románok kultúrája és civilizációja tanár a gyulai Nicolae Bălcescu Középiskolában.

Nyugodtan és lassan beszél, patetikusság nélkül, nem próbálva meggyőzni minket. Mondjuk meg Bukaresten, hogy itt élnek emberek. Azt is mondjuk meg, hogy választhatnának, egyes magyarországi románok talán még az állampolgárságot is felvennék, de mire eljutsz az útlevélig, felzabálnak a bürokraták. És bár tudják, hogy nem helyes összehasonlítani, nem tehetik meg, hogy ne gondoljanak a székelységi (így! a nacionalista román retorikában ezt a kifejezést használják Székelyföld helyett – E-RS) magyarokra, akiknek a magyar állampolgárság megszerzéséhez elég a nagyanyjuk villamosbérlete (így! – E-RS).

„Néha-néha fáj. Néha-néha mintha magunkra hagytak volna minket, vagy legalábbis én úgy éreztem, hogy magunkra hagytak. Talán nekünk is megvannak a magunk hiányosságai, a magunk hibái, de feltette-e valaki azt a kérdést, hogy ’miért?’”, mondja a tanárnő, akinek a neve az iskolai tablókon hol Stela Niculaként, hogy Stella Nikullaként szerepel.

Ez a „miért?” kérdés, amibe belefér az egész keserűség és az egész tehetetlenség, azok közé a válaszok közé tartozik, amit a feltett kérdéseinktől függetlenül kapunk.

„Miért nem beszélnek már románul egymás között az itteni románok? Jó kérdés! De a román állam miért csak 1990 után ismert el bennünket és azt, hogy Magyarországon élnek románok? 1989, vagy 1990 előtt miért nem kérdezte Romániából senki, vannak-e ortodox papjaink Magyarországon? Miért? Miért nem voltak romániai tankönyveink? És ne mondják, hogy a kommunistákról van szó. Nem. Az a kérdés, hogy elismernek-e, vagy nem ismernek el”, mondja Trajan Kreszta, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának vezetője.

„Mire felnőnek a gyermekek, már nem fogják a románt beszélni”

A hatóságok, főleg a román hatóságok érdeklődésének állandó hiánya megkönnyítette a magyarországi románok asszimilálásának folyamatát, ami most a végső szakaszába érkezett.

És miért keltene fel érdeklődést egy megosztott, hol 8.000, hogy 35.000 románból álló közösség, mely nem rendelkezik állampolgársággal és nem szavazhat, akiket a budapesti hatóságok előtt sokkal inkább önmagukat pozícióba helyező vezetők képviselnek, akik még csak nem is beszélik a román nyelvet?

A közösség feloszlása és a nyelv elvesztése már egy nemzedéknél rövidebb távolságra van. Az identitás már régóta megkettőződött és elveszett. Mire felnőnek a most román tannyelvű iskolákban tanuló gyermekek, beszélik-e még majd a nyelvet azokban a falvakban, amelyeket mindenki románoknak nevez és 10-20 kilométerre vannak a határtól? „Nem lenne már, aki beszélje”, mondja Tiberiu Iova. Ugyanilyen határozott a méhkeréki alpolgármester is: „Mire felnőnek a gyermekek, a románt már nem fogják beszélni”.

„Persze, hogy ez a közösség eltűnéséhez és beolvadásához vezet. Hogy is lenne ez másképp?! Persze! És szomorú, hogy ez az anyaország határánál történik”, mondja Eva Iova, a magyarországi történelmi román közösség tagja és – csak egy pillanatra – keserűen elmosolyodik és tekintete ide-oda cikázik, mielőtt a padlóra szegeződik.

„A fociban Romániának szurkolunk, a kézilabdában Magyarországnak”. Ugyanígy tesznek a romániai magyarok is

Stela Nicula diákjai azok, akiket megmentettünk egy dolgozatírástól. Több mint a felük járt Romániában. Az ott jártak szinte mindegyike azért ment oda, mert rokona van.

„Mi tetszett a legjobban?”. „Minden”, mondja Emil Puha, aki megörökölte a moldvai hangsúlyt, bár amióta emlékszik, Magyarországon élt. „A hazatérés. A nyüzsgés, az élet”, válaszolja egy barna hajú és magas fiú, aki Paraziţii-t és Guess Who-t hallgat. Nagyváradon született és élt, ahol még vannak barátai és rokonai.

„Örültetek annak valaha, hogy románok vagytok?” – Igen. – Mikor? – A Románia–Magyarország mérkőzésen!” A labdarúgó-mérkőzésről van szó. A női kézilabdában mind Magyarország csapatának szurkolnak, mindenki tudja, hogy erősebb. Elismerik, hogy igen, jó dolog, hogy az esélyesebb tábort választhatják és íme, talán ez is jó példa a kettős identitásra, mondja Netea.

Amikor ezt mondja, az alpolgármester mosolyog és nem tudja – és nekünk sincs fogalmunk róla –, hogy néhány nap múlva, Gyulától 413 kilométerre, a Hargita megyei Máréfalván Mihálykó (az eredetiben „Mihailiko” – E-RS) József, ennek a romániai falunak az alpolgármestere, ahol a 2011-es népszámláláskor minden lakos magyarnak vallotta magát, azt fogja mesélni, hogy a családjában hasonló a helyzet. A kézilabdában Magyarországnak szurkolnak, a labdarúgásban Romániának, csak a testvére reménykedett csökönyösen abban, hogy Magyarország csapata győzni fog szeptemberben a Nemzeti Arénában és könny fog megcsillanni a szemében, amikor elmeséli, hogyan űzött csúfot a testvéréből a mérkőzés másnapján:

„Na, Magyarországnak szurkoltál és mit értetek el?”

Elena Dumitru, Cristian Delcea

adevarul.ro, 2013. december 2., 21:22

Românii din Ungaria, oameni fără nicio ţară: „De ce aţi pus steagul rămânesc la noi în biserică? Astă biserică e pe pământ unguresc, nu rămânesc!”

Ha nem akar lemaradni friss bejegyzéseinkről, csatlakozzon Facebook-közösségünkhöz.

Ha szeretne hozzájárulni szolgáltatásunk fenntartásához, keresse fel tájékoztató oldalunkat.