//
most olvassa...
Délvidék/Horvátország-Szerbia-Szlovénia, Kárpát-medence, Közösségi/kisebbségi jogok, Magyarokról, Politika, Régiók/autonómia

Délvidéki anziksz – maszol.ro

Láttam a jövőt. Szerbiában az erdélyi jövőt. Kiégett volt, mint a hajdani szőlősök helye. Fullasztó, levegőtlen mint a tomboló negyven fokos meleg.

(maszol.ro/panoramio.com)

Vrsactol, Versectől, Vîrșețtől – a kisvárostól, amelyet úgy meg lehet szeretni, hogy nem felejtheted Brassót – néhány kilométerre magyar, szerb és román többségű falvak… voltak hajdanán… Erős közösségek. Gazdag porták, népes iskolák, pezsgő kulturális élet.

Nem így van ez ma Versecen, mondja a város román önkormányzatának alelnöke, Drăgălin Jurca. Az iskolában két nagy létszámú román osztály helyett már csak egy kis létszámú maradt. A két nagy létszámú magyar osztály helyett már csak az egykori magyar nyelvű oktatás emléke. A népi együttes tartja össze a románságot, itt ismerkedik a román nyelv gazdagságával a fiatal.

„A Szövetség célja megalakulása óta nem változott – mondja Drăgălin Jurca. –: a román nyelv megőrzése, a román népi kultúra átörökítése.”

Anyagi nehézségeik vannak. Az állami támogatás, amelyet a Román Nemzeti Tanács pályázataira jelentkezve nyernek el, csupán a székház közüzemi számláinak a kifizetésére elegendő. Másra nem. Ami hiányzik, azt ügyszeretettel pótolják. Mindannyian műkedvelők: lelkesek… Az együttes kapuja mindenki számára, mindig nyitva áll. Amíg van programjaink iránt érdeklődő… De egyre fogynak. Egyre kevesebb a gyerek…

Drăgălin Jurca másban is látja a problémát: az önfeladásban. Az együttest értelmiségiek működtetik: tanárok, orvosok, mérnökök. Ám éppen ők azok, akik közül sokan úgy gondolják, jobb ha a gyerekük szerbbé lesz. Könnyebb lesz az egyetemen, könnyebb lesz az élete…

„Beérett, sajnos túlérett az a projekt, hogy a városban kisebbségben élő románok csúcsértelmiségiekké váljanak” – mondja kissé kesernyésen a verseci önkormányzati alelnök. A kórház orvosainak több mint kétharmada román, a betegek a kórlapjukat is románul kitöltve kapják meg, ha úgy kérik, egyébként mindhárom nyelv – a szerb, a román és a magyar is – hivatalos nyelv volt még néhány éve, egészen addig, amíg hatalomra nem kerültek a… demokraták. Ám éppen az orvosi családok azok, amelyek gyerekei szerb iskolába iratkoznak vagy jobbik esetben Romániába mennek tanulni, ahonnan nem mennek haza.

Az elvándorlás nagyméretű. Nyugatra tartanak. Azokat az értelmiségieket veszítjük el általa, akikre itthon nagy szükségük lenne, hogy megszervezzék, vezessék a román közösség életét. Vannak, akik tanulni mennek a romániai egyetemekre, aztán nem térnek haza: orvosok, közgazdászok, mérnökök, tanárok.

Drăgălin Jurca Svédországban született. Nagyapja vándorolt ki Amerikába, aztán Svédországba alapított családot. Ott született az apja, és ő is… Aztán az édesapa haza költözött a Bánátba. A faluban, ahová Drăgălin Jurca hazatért abban az évben, amikor ő is meglátta a napvilágot, 35-en születtek. Ma egyedül ő él Szerbiában. Ők 35-en Svédországban, Svájcban, az Egyesült Államokban keresik a boldogulást.

A faluban egyébként korábban ezerkétszázan éltek, ma alig vannak hétszázan. Sok az idős ember. Kevés a fiatal. Régebben 16-18 éves korban alapítottak családot, vállaltak gyereket. Ma sok a harmincon túli egyedül élő férfi vagy nő.

Felteszem a kérdést, amelyet magunknak, erdélyi magyaroknak nem szívesen teszünk fel, noha megkerülhetetlen: „Mekkora esélyt lát arra, hogy a verseci román közösség fennmaradjon? Mi lenne a feltétele ennek?”

Nevet. Kissé kesernyésen:

„Legyen sok olyan bolond, mint én! A lelkesedésen múlik, azon, hogy tudunk-e továbbra is lelkesedéssel dolgozni, értéket őrizni, értéket teremteni.”

*

A kisebbségnek is van kisebbsége. Erdélyben például a magyar örmények vagy a székely szombatosok. Bánátban a görög-katolikus románok. Akiknek a sorsa azonban mégsem volt olyan viszontagságos, mint az anyaországbelieké.

A verseci római katolikus templom padjaiban ülve beszélgetünk magyarról románra, románról magyarra váltva Protopresbyter Stavrofor Mihai Gherghel görög-katolikus lelkésszel, aki Romániából költözött Bánság szerbiai részébe. Így mutatkozik be: „Mihai Gherghel görög-katolikus román pap vagyok a Gyulafehérvár közeli Balázsfalváról, aki Versecre jött szolgálni.”

A közösség 1872 óta megszakítás nélkül működik. Azért hangsúlyozza ezt, hogy emlékeztessen, bezzeg Romániában 1948-ban a görög-katolikus egyházat betiltották.

Arra a kérdésre, hogy mennyire érinti negatívan az egyház romániai betiltásának emléke, gondolkodás nélkül felel: „Engem személyesen nem érint. Nem nézek vissza. Előre tekintek, hogy építkezhessek. Akik szenvedtek, azoknak a szenvedését számon tartjuk, de nem erre a szenvedésre építjük az egyházunk jövőjét.”

A falu, ahol szolgálok: Márktelke, Marcovăț. Határmenti település.

Ott is azért jártam, hogy megismerjem a szerb–román–magyar együttélés jelenét, a közösségek életét, hisz az analógia az erdélyi magyarság életével kézenfekvő. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a jelen párhuzamossága helyett a jövő független veszedelmeit lelhetem fel.

Elmentem Márktelkére, a szerb–román határ melletti többségében vlachok lakta Marcovățre keresztelőre. A keresztelt gyermeket Újvidékről – a nagyvárosból – hozták haza az ott élő szülők. A liturgia inkább szerbül, mint románul folyt, mert azt az évtizeddel ezelőtt még kétnyelvű faluban jobban értik.A keresztelőre sokan eljöttek. Egy nyolcvan éves férfi, Ilia Almăjan bevallja, azt sem tudja, mikor látott utoljára a faluban kisgyereket. Rezignáltan meséli, a faluban egy-két évtizede még 1800-an laktak. Ma kétszázan vannak, ahogyan ő mondja, az asszonyokkal együtt. A férfiak fele jóval túl van a hetvenen. A másik fele állandóan a kocsmaasztal alatt…

Márktelkén még működik a kocsma, ám a környékbeli falvak egynémelyikében, például Udvarszálláson a kocsmáros is lehúzta a rolót.

A falu kiürülése kevesebb mint öt év alatt megtörtént. Boldogok azok az idős emberek, akiknek a gyereke csak Újvidékig, Belgrádig vagy Temesvárig jutott. Őket, Ilia Almăjantól eltérően, évente-kétévente egyszer meglátogatják az unokákkal. Akinek Londonban, Bécsben vagy Berlinben van a fia, lánya csak a hazaküldött pénznek örülhet.

Ez a jelen a szerb Bánátban, s félek, ez a jövő Erdélyben, Székelyföldön. A népszámlálási adatok nem csupán az ország összlakosságát tekintve csalnak. A falvak talán, valószínű úgy néznek ki, mint a bánáti falvak öt-tíz évvel korábban, amikor elindult a ma mindenkit elborzasztó migrációnál kevésbé látványos, de közösségünket sokkal mélyebben érintő elvándorlás. Talán… Valószínű… Mert nincs bátorságunk szembenézni a tényekkel, azokkal a folyamatokkal, amelyek nem fiataloknak való vidékké változtatják a falvainkat. S csak a nagyvárosi szórványban filozófálgatók ismétlik megszállottan: A falvak, a falvak tartják magukat keményen! Miközben minden elveszett.

Forrás: Ambrus Attila: Délvidéki anziksz

Reklámok

Interakció

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Főtámogatók

KEDVENCEINK

%d blogger ezt kedveli: